Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - Dénes György: Aratás előtt - Dénes György: Erdők zúgnak majd a pusztán
bet nem sikerült megtudnia. Múlt év szeptemberében tűnt el a fiú, azóta nem hallott róla. Széles örömmel ráztak kezet. Veress is szerette a fiút, akinek vala hányszor csak beszaladt az edzőbe, min dig volt egy-két kedves, megnyugtató szava, mindig kérdezhettek tőle akármit, türelmesen megmagyarázta nekik. Most is nevetett s Veressre kacsintott. Krancz közbevágott: — Most ne enyelegjenék. Gyerünk a pincébe. — Holder beleszimatolt az üres műhelybe. — Nemsokára zúgni fog itt a transznrsszió, — mondta. — Zúgni fog az öreganyja, — felelte mérgesen Veress, -— maguk mindketten olyan hóbortosak. In kább adjuk el, amit találunk, abból több hasznunk lehet. — Holder ránézett. — Eladni? Abból nem eszik, szakikám — mondta nagyon kedvesen, — de ha dol gozni akar, szívesen látjuk. — Dolgozni... dolgozni, maguk i!s csak azt tudják, hogy dolgozni. Hát ez a kom munizmus? — dünnyögte Veress, de érez te, hogy nem haragszik sem HoldJerre, sem az öregre. Valamilyen távoli kimond hatatlan vágyat érzett a munka után, szerette volna látni, amint a rákapcsolt fújtató felszítja a tüzet, szerette volna újját belemártani a csillogó, finomőrinté- sü, zöldes-kék olajba, szerette volna fogó jával megforgatni az acélt a tűzben, hir telen kirántani s a fényesen szikrázó- anyagot belemártani a síkos olajba. Dolgozni szeretett volna, üssekő, a fá jós fogát szívta, amelybe hirtelen (úgylát- sziik huzatban állt) belesajdult a fájdalom, miközben a másik kettő után kullogott le a lépcsőn. Papp Júlia a nagykaposi helyi csoport tagja népdalokat énekelt a Gsemadok kongresszus műsoré síjén. Dénes György A nap, ágy virít az égen, mint egy'sárgálló nhgy virág s a Zpídbehajló pusztaszélen tornyokai rak a délibáb. Hajdan a csikók dobogása verdeste itt a csönd vizét, ma már rizsföldek új ruhája bomlik haboson szerteszét. Forrás szakad a föld szívébal teremtő munkáskéz nyomán, a fukar-markú, süket éjből kivitágol a tudomány. Erdők zsongnak majd a pusztán és megtorpan a futóhomok, kergetik már a lomha múltat a nyurga exkavátor ók. Aratás előtt Erdők zúgnak maid a pusztán Napfény öleli, csókolja a végtelen rozsfáblákat, . kéken leskel a nyári ég, alatta víg lepkék szállnak. Még páráznak a drága földek, mint frissen mosott, szagos ruhák s a füvek hegyén enyhe hullám, csavargó kis szellő fut át. A búza-tenger mosolyával már ott pihen az aratás s majd rendre gyűlik nemsokára a sok kövér, sárga kalász. Lesz jó fehérbétű cipó, megtermi gondos főtdanyánk s átsuhan az öröm fénye minden dolgozó asztalán.
