Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
hogy a két csoport-káder egymás mellét döngette: az érvek ugyanazok voltaik. Sza bó elvtárs eleinte nem szólt közbe, de eb ben is számítás volt, mert a pontos véle ményeket akarta tudni. Aztán köpenye zsebébe nyúlt és elővette a Petőfi-kötetet, szinte indulattalanul keresgélni, lapozni kezdett benne. Kihajtotta azoknál a napló jegyzeteknél, melyekben Petőfi szabadszál lási képviselőválasztását beszéli el, amely nek folyamán a korabeli úri vármegye ál tal leitatott parasztok, lefizetett kortesek vezetésével elűzik a költőt, akinek mene külni kell s hü választóival még csak nem is érintkezhet. És Szabó elvtárs egy intés sel megállította a veszekedőket, majd min den békítés helyett Petőfi írásának olvasá sához fogott. A két téeszcsé-vezető elnyugodott és fi gyelő tartással hallgatták a költő beszédét, akiről mint a legkedvesebb, leglángolóbb történelmi alakról a csoportot is elnevez ték. Hallgatták a szenvedélyes sorokat, melyekben a költő fájdalma, mint a csa pódó kin kiérzik, hiszen érzi, hogy az a parasztság, melynek felszabadulásáért ö a szíve vérét áldozza költészetében, még mi lyen könnyen az úri gonosztevők, az elnyo mók hálójába kerül és elűzi legszeretőbb fiát. Mikor befejezte a felolvasást, Szabó elv társ a saját szavaival folytatta. — Lát ják elvtársak, így járt Petőfi a szabad- szállási parasztokkal... elűzték. De váj jon a költő megg-yülölte-e a parasztokat, a népet ezért? Nem, elvtársaik... Szerető sajnálatát ott érezzük minden során. To vább harcolt a népért. Tudta, hogy egy szer majd felnövekszik az és saját sorsá nak ura leszen. Tovább nevelte a népet verseiben. És nem tévedett, elvtársak ... Népünk felnövekedett, a Vörös Hadsereg segítségével eltiporta elnyomóit. Petőfit nem űzik el többé, hanem eszméit, álmait megvalósítja a Pártunk, gyári munkabri gádokat, termelöcsoportokat neveznek el róla. És mi sem gyűlöltük, kommunisták, az öntudatlan dolgozóknak azt a részét, akiket a Nagy Ferencek, a Mindszentik, a Peyerek ellenünk uszítottak, hanem a nép meggyőzésére, öntudatosítására, nevelésé re törekedtünk. Ez a politikánk most is. Dolgozó ember, ha hibái is vannak, ha tá jékozatlanságból nem mindig bízik ben nünk, azért az nem ellenségünk ... Itt összecsapta a könyvet, mely minden más magyarázatnál elevenebben hatott, Juhász gyógyítására képzelhetni se lehe tett volna jobb orvosságot. Az elnök ja vaslatára nevezték el a csoportot a költő ről, akit harmadéve fedezett fel Juhász a szovjet hadifogoly-tábor könyvtárában. Hallott ö azelőtt is valamit a költőről, de verseit kötetben nem olvashatta s akkor ott nagyon feltüzelték az először olvasott versek, ötvenet meg is tanult belőlük és azóta is ez az egyetlenegy költője maradt. Ahogy most belegondolt abba, amit Szabó elvtárs olvasott, a buzgó szeretet forrása megfakadt benne, s kicsordult szemegolyó- bisán a könny. Hirtelen Hajdúra gondolt, akivel annyi j óban - rosszban nyomorogtak ők azelőtt. Hirtelen beleszívott pipájába és füstgomolyba burkolta gondban száradt fejét. — Nekünk is Petöfi-módra kell cse lekednünk — mocorgott Bózsó tömzsi teste a keletkezett nagy csöndben. — Be kell vennünk azokat a .megtévedteket, akik ta valy még ellenünk beszéltek. A Disz-zenekar csinnadrattája csapta szét a csendet. Belevágtak a községháza előtt, hogy aztán végigtrombitálva a falut Így toborozzák a népet a nagygyűlésre. — Hát akkor mehetnénk is — hunyorított Juhász Kálmán — és úgy látom én is, hogy nekünk kell igaz szívübbeknek lenni... A titkár kezéért kapott és keményen meg szorította. Aztán elbaktattak a színes nép től nyüzsgő utcán, ki a községháza irányá ba, ahol már felállították a díszemelvényt a dúcokra vert sárga deszücapallón. Hajdú Pistát pedig Julis asszony ébresz tette föl elég óvatlanul. — Kelj föl már, szól a zene-bona, indul a gyűlés, te meg még mindig alszol? Hajdúné is felébredt a sipákolásra és gyenge vállacskáit kifelé fordította. Pista ahogy megrázta rémes álmoktól hasogatott fejét, rögtön beteg asszonyához szaladt, megfogta annak kihűlt kezeit és furcsa ká bulatban ezeket mondotta: — Asszonyka, csak pihengess, márna belépek a téeszcsé be... most már nem úgy lesz mint az előtt ... — Maga is meglepődött aztán azon, amit mondott, és hogy ezt mondta legelsöbb is minden bevezetés nélkül. — Jó, jó, — bólintott Ilona gyenge han gon és kifakult kék szemecskéivel egyked vűen bólongatott. — Vigyázz innét! — rántotta meg Hajdú karját Julis. — Mindjárt itt lesz az orvos' és addig rendbe kell tenni ezt a kis ázott gerlicét. Most traktálod politikával, mikor azelőtt egy ártatlan emendéesz gyűlésre se engedted el? Hajdú megcsókolta feleségének bágyadt homlokát, aztán kabátot kanyaríntva, csat togó bakkancsban, megetette szerződéses kocáit; majd életlen borotvával megnyeste fekete burjánnal benőtt állát, hogy aztán marók sóval foldozgassa meg a mázát. Va kító, fehér inget húzott vaekos bordáira s bakancsait is gyorsan kicserélte vakond- fényű ünneplő csizmákra s így sisaknak vágott fekete kalappal hagyta el a házat. A fő-utca körül már úgy sietett, hogy az már kisebbfajta futásnak is beillett. Mi korra odaért a gyűlés már állt is. Puskás Péter falusi titkár, a gyorsbeszédü már túl is adott a mondókáján, úgy, hogy Hajdú, Juhász vötársát láthatta az asztal fölé emelkedni. Egy barna fiatalember, mellet te ülvén, akinek fedetlen fején lángot ve tett a nap, valamit súgott a fülébe, amire a csoportelnök visszabólintott. Aztán meg kezdte beszédét, mely ennyihány mondat nál nem rúgott többre, de olyan volt, mint a harapófogó: igen belecsípett a falunép be: Kedves Elvtársak! Kedves Falun ép! —
