Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
görbe csizmáival. — Ha ezekkel így cse lekszünk, meggyülőltetjük magunkat a fa luval. Juhász erre már széttárta kezeit, melyek hosszan indultaik rövid vállaiból és elfel- hösödött szemmel sisteregte: — Hát te azt hiszed, hogy én majd egy tálból cseresz- nyézek Hajdú Pistával? aki egész éven át gúnyolt, röhögött rajtam? Hány éjszakát lánipáskodtunk át: az intézőbizottság, mi... És minden inát-izmát megfeszített itt minden ember... És most ezek a pisz kok a készbe jöjjenek, amit mi fáradság gal felépítettünk nekik? És megint röhög jenek a markukba rajtunk? ... Soha ezt nem engedjük meg!!! Fejébe vágta fekete kalapját és leoltotta a villanyt, majd Bózsót kitessékelvén a szobából bezárta az ajtót. A pártbizalmi nem tudván máskép menteni a helyzetet, megpróbált a Párt tekintélyére hivatkozni, de a csoportelnöknek arra is volt érve: — Mindent egyénileg kell elbírálni, így tanít a Szabad Nép, én mindig elolvasom a párt- rovatot. A Párt nem tudja mi jó itt Hli- mányban az osztályharcnak, Pusikás meg te is nehezen igazodtok el benne. Már kint a villanyfényes főutcán vitat koztak. Bózsó rémülten és egyre nagyobb nak látta a veszedelmet. Most látta, hogy Juhászba teljesen beleszáradt a bosszú: ez már egyenest a gyűlölet kínhegedüje. Hir telen végigvillant benne felelősségének tu data is; ahelyett, hogy délután kihúzta volna az ügy méregfogát, hapda elhatal masodni, de még a gyűlésen is tétovázott, nem akarta vitával rontani a hangulatot. És most már késő... Mi lesz majd holnap a gyűlésen? ... Még a háta is borsózott, ha rágondolt. A kétségbeesés végső lépésre kényszerítette. Tömzsi testével a szikár Juhász mellé lépett és megmarkolta a kar jait: — Kálmán! én ezt az elhajlást nem engedem meg. Én is gürcöltem ezért a csoportért eleget, de én nem engedem el rontani. A párt nevében parancsolom, ér ted? Juhász kirántotta jobbkezét, ballal zseb ben tartott pipáját a szájába bökte. — Parancsolsz? — Torkából nevetett, mint ahogy a ritkán használt kút nyikorog. — Ki vagy te Bózsó Pali a népakaratnak ? — Csúfondárosan tette hozzá: — Mivel fize tett le a szomszédod, hogy így képviseled? Most már jönne ugye, mert dugába dőlt a gazdaságával ? No jóéjtszakát — neve tett megint idegesen — majd holnap meg látjuk melyik lesz az erősebb, Bózsó Pali parancsa-e, vagy a népé? -— Azzal már el is tűnt a fekete lombok alján. — Mennyköbe! — ütött bársony nadrág jára Bózsó — ez képes mindenre, csakhogy sógorát letörje. Bárcsak jött volna már az a kiküldött. Aztán Puskáshoz, a falusi tit kárhoz indult, de már sötétek voltak a pártház ablakai. — Különben reggel előtt úgysem lehet semmit se tenni — vakarta meg dudos álla tövét, amin csomókbe nőtt a szakáll. Hazament hát igen rossz kedv vel, Hajdúék ablaka előtt hortyogást hal lott. — Holnap belépsz-e Hajdú? — mo tyogott magában* Otthon kis, kövérkés ne kiváló felesége se találta el a kedvét. Ugyanúgy Juhász Kálmánét se Virág Julis. Pedig ahogy húga ápolásából haza ért, rögtön párolt egy csirkét a hozzávaló krumplival, édespaprikával. A gazda nem szólt semmit, nem is köszönt az asszony nak, amikor belépett, csak morgott min denre összefüggéstelen, érthetetlen szava kat. Az asszony se nagyon firtatta a kér déseket, enni hagyta, hogy aztán szoká sa szerint csillapodjék. Ismerte ö a férjét nagyon... De úgy látszik mégse ismerte eléggé. Ju hász Kálmán zordonsága vacsora után csak még egyre mélyült. Összefogta dohány szerszámait, leakasztotta a kemence mel letti szögről az avítt subát és a külső szú nyoghálóba indult aludni, a nyitott tornác végébe. Ezt az ellenkezés! módot az asz- szonnyal, fiatalkora óta megtartotta. Lát szott, hogy csak úgy forr benne a harag, a két ránc arca közepén meg-megvonag- lott, dohánylevél fülei előtt serényen moz gott bütykös homlokcsontja, szemei vibrál va pislogtak. — No mi a bajod már? kap ta el Julis a suba alját és húzta vissza emberét. — Látom, hogy rág a fene. Hogy meglátogattam a testvéremet? Ki pártol ja szegényt, mikor a halál kapujából hoz tuk vissza? — Ö eljött, amikor te nagybeteg voltál? Feléd se nézett! — rántotta ki csibukját az ura. — Azt is az ura tartotta vissza erőszak kal, hogy ne kelljen segíteni valamit, ne hogy elpocsékolja vele a drága időt — fe leselt Julis. — Nem különböztök semmivel. Kálmán ekkor villámgyorsan elmarkolta az asszony csuklóit: — Ha még egyszer megtudom, hogy náluk voltál, lásd a kö vetkezményeit! — Ellökte az asszony ke zeit. — Még mi járunk hozzájuk könyörög ni? Nem így egyeztünk veled. — Micsoda? — sápadt el most már Julis is az erőszak láttán, — méghogy te akarsz nekem a testvéri szeretetbe parancsolni? Az a világ lejárt. Nem azért vagyok én téeszcsés asszony, emendéesz nö, hogy ide- oda lökdöss, ahogy neked tetszik. Magad prédikáltad egyszer a nők egyenjogúsá gát ? ... — Bő áradatban indult meg Julis szava és a vége már sírásba fulladt: — Méghogy bűnre akar rávenni szerencsét len húgom ellen. Az ördög se kívánhat ilyet... — Kapkodott a kötényéért, a két iskolásgyerek felriadt a priccsen a vesze kedésre. — Éh — legyintett Juhász az asszony nyavalygása láttán és ahogy tervezte, ki- vonult a tornác oldalára. Az asszony hiába kiabált utána: — Még az kell, hogy fázítsd meg magad ott a szabad ég alatt! — Ju hász nem ment be. Dacosan szívta a pipá ját az ezüst holdra bámulván, mely hűvös sugaraival benyesett az eresz alá. Csak hajnaltájt tudott elaludni, Julis meg tán
