Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
cot vívott otthon az urával. Kálmán bácsi korán elbúcsúztatta a csopórtnézö másfalu si gazdákat, akik örömmel vitték szét az illimányi Petöfi-termelöcsoport jéhírét. Még Puskással, a párttitkárral átbeszélte az ün nepi felvonulás részleteit, s aztán gyorsan hazasietett, hogy még az esti csoportgyülés előtt megvacsorázzék. És akkor hallja ám, hogy a Julis asszony a húgához szaladt se gítségbe, a vacsora pedig sehol sincs. A vacsora nem is annyira, mint az, hogy Ju lis ilyetén felszámolta a haragot s még in kább ő ment Hajdúék segítségére: az Vég kép kihozta a béketürésből. Elrohant, meg som várta, mig asszonya hazaér. A főutcán, közvetlenül a községháza mel lett, könyöklőtt ki a téeszcsé-ház, Dórő Berci hatalmas, várszerü kulákházában, akit terménygyujtogatásért ítélt el a mun- kásbíróság. Az elkobzott óriási portán is csak zsúfoltan tudott már megférni a va gyonában megszaporodott termelőcsoport. A kuláknak szűk szobái voltak, hogy még a szobák számával is tüntessen, azért két falat is át kellett ütni, hogy a gyülésterem elégséges legyen. Ez alkalommal a terem zsúfolásig volt, a családtagok is eljöttek; az új dekorációk keretében, a terem köze pén futó színes szalagok alatt zsongott a nép, a régi és az újabb nemzedék: ezüstös, csontos, paraszti aggok figyelték ezt az új fajta életet, ezt a nagyobb családot, ahol ötven menyecske karján kapálóztak a cse csemők, s a kultúrcsoport huszonöt fiatal ja régi és új népdalokra gyújtott, meg kezdte műsorát. A műsor végén a pénzcsomagok ünnepé lyes kiosztása következett. A kövér szá mok némileg megnyugtatták Juhászt, ál landóan savanyú képére még egy fintorsze- rü mosolyt is csalt, amikor a borítékokat átadta. Huszonöt forint jár egy-egy mun kaegységért. Volt, aki fejadagján, gabona részén, takarmányon kívül félévi elszámo lásra négyezer forintot is kapott. A Bariak is felmarkoltak egy jókora summát; az öreg egyik kezéből a másikba dobta a bankjegyköteget, kacsintgatva és megköp- dösve őket: — Apád-anyád idejöjjön! — Nagy volt a derültség. A csoportelnök akkor, mivel a városi ki küldött még nem érkezett meg, egy rövid végbeszédet is mondott az ő szaggatott mo dorán, tiszta szenvedéllyel; szükabroncsú száján préselte ki a szavakat s azok üveg- keménységgel csattantak szét. — Elvtár sak! Mi most megmutattuk a falunak, mindenki láthat, aki nem vak... És vi gyük szét a nép közé eredményeink hí rét ... Ne féljünk beszélni... Már vannak bőven jelentkezők, de még több kell. .. Vonultassuk föl új tagjelöltjeinket a holna pi gyűlésre ... Még több belépési nyilatko zatot! ... Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki jöhet. Sőt, egyáltalán nem. Nem jöhet a kulák és a kulákbérenc, alti egész éven keresztül ócsárolta a mi munkánkat. -— Itt búbos képe-sárgája kipirosodott. — Nem jöhet akkor se, ha kisparaszt, vagy földtelen koldus a neve!!! Nagy taps tört ki ezekre a szavakra. — - Lenéztek bennünket! — Engem leköpköd tek a szentesasszonyok! — Sok ellensé günk volt nekünk itt, nagyobb ellenségünk a kuláknál! — röpködtek a helyeslő fele letek. Bózsó Pali mikor látta a gyűlés végének elfajulását, kellemetlen érzésekkel feszen gett a helyén, hiszen neki, mint pártbizal minak az volt a hivatása, hogy megőrizze a pártvonal csorbítatlanságát. Márpedig Kálmán vagy jobbra vagy balra, de egé szen elferdítette. Bózsó csak most látta, hogy amit ö délután csak tréfának nézett, abból most milyen komoly ügy kerekedik. A csoporttagság már néhány nevet be is kiáltott: — Furu Mihály! Kiss Imre! — ágrőlszakadt szegény-parasztokat, akik tudatlanságból akkoriban ellenezték a cso portalakulást. Sarok Kata, egy piszeorrú, kis asszony a Péter bátyja ellen kelt ki. aki most mindent elkövet, hogy bekerül hessen a csoportba. — De ne adjon neki be lépési nyilatkozatot Kálmán bácsi, ak'r- hogy könyörög is — forgatta maga előtt gömbölyű karjait és feíállván helyéről egé szen a szónoki asztalig szaladozott; sorol ta, a csúfságot, amit vele a bátyja elköve tett. Egy kicsit mintha a csoportelnök is meghökkent volna ekkora siker láttán. Bózsó Pali tátogott, közbe akart szólni, arcán elsápadtak a himlőragyák, de nem tudott sehogyse belekapcsolódni, mígnem Juhász Kálmán ráütött az asztalra: — Vé gezetül tehát — fejezte be szónoklatát — mindenki tudja mi a teendője, tudja az in tézőbizottság is... Ha oda nem való jön kéredzkedni, kurtán megmondjuk neki: ta karodjék! A többit pedig szívvel bevesz- szük, hadd szaporodjék a szocialista csa lád. És ez érdemes félesztendő után én csak azt tudom mondani, hogy éljen a Párt és nagy vezérünk Rákosi Mátyás elvtárs! Éljen világbékénk őre, a dicsőséges Sztálin! — Éljen, éljen! — zúdult föl a terem. Az Intemacionáié sodró dallama hangzott fel aztán, -? a lelkes éneklést a ragyogőszemü ifjúság vezette. Mikor a gyűlésnek így vége lett, Bózsó azonnal odament Juhász Kálmánhoz, aki a maradék iratokat dugdosta az asztal fiókjába. A pártbizalmi hangja hivatalosan csengett. — Te Juhász elvtárs, itt igen nagy bajba rántottad a tagtoborzási ver senyünket. Mert egyetlen dolgozó parasz tot se tilthatunk el a belépéstől, áld ta valy öntudat híjján ellenezte a csoportot. — Nem is — fortyant fel Juhász — csak a kimondott ellenségeinket. — A dolgozó paraszt nem ellenségünk ... — Ebben egyakaraton vagyunk mind nyájan — válaszolt Juhász és képsbúbja megint tele lett vérrel. — De azt is tudjuk személy szerint, hogy ki dolgozott kész akarattal ellenünk. Itt csak személyeikről lehet szó. Nagy Ferenc is paraszt volt? — Az ellenség örökké ellenség marad, de ezek alakulnak, — toppantott Bózsó
