Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
pusztátokra és tudod, milyen csökönyös; ott hagytam... — Látod, a lovadnak is több esze volt, mint neked. De neked az eredmények és a bizonyságok sem tördelik le a szarvaidat, mikor pedig már minden magadívású em ber és középparasztok is beléptek. Mert uramisten, öbelöle középparasztot csinált a demokrácia és azt hiszi... — Most már elég — dörrent Hajdú mar ka az asztalon. — Nem kell nekem agitá ció, Juhász elvtársnő! — De maga is cso dálkozott, hogy mennyire nincs indulat ben ne; a megfontolások kiégették. Virág Julis azonban még jobban felpapri- kázódott erre, pulykabögye majd szétlob bant, ám az utcai ablakon bekiáltott neki egy gyerekhang: Julis néni, a Kálmán bá csi hazaérkezett a pártból és hivatja rög tön. Nagyon mérges volt, hogy nem találta odahaza. Pedig azt mondja, hogy vendég is lesz a városból. — Megyek, megyek — kiáltott Juhász- né. — De ne félj, visszajövök. Majd én fel karolom a húgomat, téged meg vigyen a kánya... Mert a Hajdúk el nem jöttek volna ennek a szegény menyecskének egy kis levest főzni, mert nem érnek rá a szer zéstől, pedig- vannak annyian, mint a gyüdi búcsúsok... Igazított még valamit Ilona ágyán, az tán kisurrant teli szoknyáiban, mint egy bctollű madár. Hajdú kukoricát dobott a disznóknak, becsukta az istálló, kamraaj tókat és visszajött a fehér abroszra könyö kölni. Felesége az ágyon egyre nyugodtab- ban szuszogott, úgy, hogy ő is álomnak akarta hajtani a fejét. De úgy látszik, ez a nap kínpadra terítette, mert újra kopog tak az ajtón. Sovány Gerő dugta be a fejét, egy telje sen kopasz, negyvenes ember, akinek a ha ja vitaminhiány miatt hullott ki, fogaival együtt, mert tizennyolc holdját a Basá dul eben, tisztára koplalással takarékoskod- ta össze. A gyomorbaj pingálta ki hervadt arcát, amit fekélyek miatt egy vastag sár ga kendővel kötött át és sapkáját örökké a fején hordta. A másik látogató Hajdú Gá bor volt, Pista unokaöccse, aki ugyanazon ügybe jött, mint Sovány, a görbeutcai Haj dúk képviseletében. — Jó estét — hökkent meg Sovány a nagy csendben és a betegágy láttán. — Itt úgy látom, csendben kell járni... — Úáb- ujjhegyen csoszogott fapapucsával. — Üljetek le, — intett a házigazda felé jük — no mi a baj? — Tudod te azt úgyis — húzott köze lebb egy széket unokaöccse és kerek fejét egészen a bátyjáé elé tolta, amin a Haj dúknál szokásos szörcsomók közt, fekete gombszeme forgott. — Jártak nálunk is a téeszcsé® népnevelők. És a földünk egymás mellett van, a Basa-dülöt tagositanák is. Gergő bácsi is azért jött. — No, mi lesz? — kérdezte Sovány is. — Te, mint népfrontbizottsági tag és poli tikusabb ember, biztosan jobban tudod, hogy mit lehet és mit nem. Hajdút most a nyílt kérdés elé állítot ták; itt most már nem lehetett semmit ta kargatni, a várakozó szemek rászegeződ- tek. Ha azt mondja, hogy ő belép, akkor az nagy szégyen lesz rája, elveszti tekinté lyét, ha nem, az meg lehet, hogy hazugság lesz. — Hát... hm... — húzta a szót — hát ti hogy gondoljátok? Azok is éppen olyan zavarban voltaik, mint ő, ők sem válaszoltak még önmaguk nak. — Minden megfordul az ember fejé ben — kerülgette a forró kását Sovány Gergő. — Jót is, rosszat is gondol. Mert a dicsekvésüknek alapja van, abban egy kevéske tévesztés sincs, mert az én földem ott van rru „ttük, látom, hogy mit csinál nak ... de így marad-e ez mindig ? — Ha meggondolja az ember — ragasz kodott Hajdú Gábor — az is bántana, ha nem lépnénk be, de attól is tartanék, hogy ezek valóban többre jutnak, mint mi. Mert ebben az évben így történt, s jövőre még nagyobb lesz az erejük. — Hát én azt mondom, emberek, — vil lant Hajdú fáradt agyában egy menteötiet — hogy tegyen úgy mindenki, ahogy jónak látja, nehogy aztán másokat okoljon ... — Azután különös gőggel tette még hozzá, hogy tekintélyét hívei előtt el ne veszítse: — Én is megyek aztán az én külön uta mon! — De hát éppen az, — rimánkodott So vány — hogy merre lesz az a te külön utad ? ... Mert te vagy a dűlő szélén. — Aztán ti ne törődjetek, én megyek arrafelé, amerre én elhatároztam és én ab ból nem engedek, akármilyen nagy szégyen is lesz rám. Ti is menjetek a ti útatokon, értitek ? — Jó, jő, — hát ha így van? — mondta a két látogató majdnem egy hangon — akkor már értünk ... értünk ... Gyorsan elköszöntek, mert látták, hogy Pista nagyon tessékelte volna ki őket. Kí vül, mikor néhány házat elhaladtak, Sovány Gergő csendesen elmarkolta Hajdú Gábor vállát. — Szóval akkor Pista nem lép be? — Micsoda? — förmedt rá Gábor. — Éppen az, hogy ö belelép! Ez olyan biztos, mint ahogy én itt állok. Jól megvan az már gyúrva. — Az nem létezik, nem úgy beszélt. — Nyakam rá, hogy így lesz — fogad- kozott Gábor. Nagyon összekaptak a Hajdú Pistán ... Végül abban egyeztek meg, hogy nem tud tak meg semmi lényegest, Pista falhoz ál lította őket; és hogy holnap mindnyájan elmennek az alkotmánygyülésre, ahol az ünnepélyes téeszcsé felvételek megtörtén nek. Míg ök így civakodtak azalatt Hajdú Pista a villanyt eloltotta, két karját a fe hér abroszra fektette és arra támasztva elnehezedett fejét, rögtön elaludt; hortyo- gása mint a nagybőgő, utcára hallott. Ezalatt Juhászné, Virág Julis nagy har
