Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 3. szám - Fellegi István: Miként növelik a kapitalizmus ellentmondásai a béketábor erőit
lékenységét magasabb színvonalra fejleszti. így válik Amerika gyöngesége, elmaradottsága Ang liával szemben Amerika erejévé. Olcsóbb ter ményeivel eredményesen kel versenyre Angliá val és fejlődésének aránylag rövid ideje alatt veszélyezteti Angliának, ,,a világ műhelyének“ világuralmi helyzetét, amire az Egyesült Álla mok ragadozó burzsoáziája is tudatosan törek szik. Walter H. Page, az USA angliai követe, már az első világháború előtt Wilson elnökhöz írott levelében így vélekedik: „A világ jövője a miénk. Ezek az angolok tőkéjüket költik el. .. Nos tehát, mitévők legyünk ebben a helyzetben, amikor a világ vezető szerepe most nyilvánva lóan ölünkbe pottyan?“ Az 1914—18-as háborúban az Egyesült Álla mok semleges maradt és Angliával szemben a hadseregszállító, a hitelező szerepét játszotta. Csak a végén avatkozik a háborúba, hogy tőke- befektetéseit és döntő szerepét a békekötésnél biztosítsa. A kimerült Anglia, amely azelőtt Amerika hitelezője volt, Amerika adósává válik. A második világháború még jobban elmélyí ti Amerika és Anglia ellentétet. Amerika hely zete és halogató taktikája mindkét háborúban nagyjából azonos. Saját területén háborút nem visel, zavartalanul termel és szállít szövetsége seinek. Nem siet fegyveres erői harcba vetésé vel, mert a háború jó üzlet. (A lényeges különb ség abban van, hogy nem Amerika fegyveres erői döntik el a háborút, mint 1918-ban, hanem a szovjet hadsereg). Amerika össztermelését a háború, folyamán több mint kétszeresére növeli. A háború befejezte után az amerikai finánc tőke előtt az az elsőrangú létkérdés állott, hogy megnövekedett termelésének a háború után is felvevő piacot biztosítson, „mert nem lehet árut termeini, ha az áruk értékesítése nincs biztosít va“. Megszületik a Marshall-terv, amely lénye gében nem más, mint a nem-amerikai termelés megfojtásának terve. A Marshall-terv rejtett értelme így fejezhető ki: „mindenki fogyasszon amerikai árut, termelni az amerikai nagytőké sek fognak“. Azonban háborús leszegényedésük folytán kiesett a három legnagyobb háborúvesz tes állam, Németország, Japán, Olaszország mint felvevő piac. A szovjet hadsereg győztes, nemzeteket fölszabadító háborúja nyomán a föl szabadult nemzetek népi demokratikus kormá nyai kivédik a Szovjetunió hathatós gazdasági segítségével a Marshall-terv támadását és min den dollárbefolyástól mentesen építik saját or szágukban a szocialista gazdasági és társadalmi rendszert. Kína 500 milliós népe szintén lerázta magáról imperialista gyarmati kizsákmányolóit és elveszett mint kizsákmányolható fölvevő piac a nyugati tőke számára. A piacok ilyetén össze zsugorodása tehát arra készteti az amerikai nagytőkét, hogy fokozottabb mértékben Anglia gyarmataira vesse magát, hogy azoknak fogyasz tását és termelését kivonja az angol tőke ural ma alól és alávesse a dollár tőke monopóliumá nak. Bármilyen nyilvánvaló is az amerikai nagytőke e törekvése, ennek Anglia mégsem képes többé ellenállni. 1941-ben — tehát már a háború első felében — Churchill, az akkori an gol miniszterelnök, egy éles vita folyamán kije lentette Roosevelt elnöknek: „Elnök úr! Azt hiszem, hogy meg akarja dönteni az angol birodalmat. Minden gondolat, amelyet ön a háború utáni világ szerkezetéről a fejében forgat, erre mutat. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy ön a mi egyetlen reményünk. És ön is tudja, hogy mi ezt tudjuk Ön tudja, hogy mi tudjuk: Amerika nélkül a birodalom össze omlik“. Churchill csak egyben tévedett. Amerika nem akarja megdönteni az angol birodalmat. A világbirodalmi dicsőséget és — ami a legfonto sabb — a fönntartásával járó terheket nagylel kűen meghagyja Angliának és az egész angol világbirodalmat úgy ahogy van, szöröstől-bőrös tői, gyarmatostól, saját gyarmatává teszi. Nem névleg, hanem tényleg. Az angol gyarmatok ki zsákmányolásából eredő hasznot az amerikai nagytőke fölözi le, míg a költségeket Anglia fe dezi. Egy-két számadat: Az angol külföldi be fektetésekből származó tiszta jövedelem 175 millió fontról 1938-ban 50 millió fontra csök kent 1948-ban, mégpedig azért, mivel a kiadások ugyanazon idő alatt évi 30 millió fontról 112 millió fontra növekedtek. Azt bizonyítja ez, hogy az angol birodalom az angol tőkések szá mára többé nem jó üzlet. De kiút nincs ebből a zsákutcából, mivel föladni a birodalmat az angol nagytőke számára egyértelmű volna azzal, mint föladni önnön létezését. Mit tehet hát mást, mint hogy beadja a derekát, aláveti magát az ameri kai monopóltőke diktatúrájának. Ez a kényszer- helyzet bizonyára nem lelkesíti magukat az an gol tőkéseket sem, de sokkal jelentősebb szá munkra az imperialista-ellenes békefront erővi szonyai szempontjából az angol munkásosztály ellenállása pártpolitikai állásfoglalásra való te kintet nélkül. Az átlagos angol állampolgár lel- kületében birodalmi polgár voltának öntudata jelentős szerepet játszik és ez alól nem mentes az angol munkásosztály zöme sem, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy hosszú évtizedeken át az angol munkásosztály átlagos magasabb életszínvonala volt az, amellyel az angol bur zsoázia elfogadhatóvá tette számukra a gyarma tok kizsákmányolásának antiszocialista tón vét. A hivatalos Anglia ma azt a kényszerpoliti kát folytatja, amelyet oly őszintén beismert Churchill 1945-ben. És itt nincs különbség la bourista vagy konzervatív kormány között, Attlee és Churchill kormánya között. Az angol dolgozók hamarosan kénytelenek lesznek rádöb benni arra, hogy Churchill még fokozottabb mértékben ki fogja szolgáltatni a birodalmat Amerikának, mint ahogyan azt Attlee labour- kormánya tette. Nem kell hozzá különös találé konyság, hogy aneol dolgozók fölismerjék a szo ros kapcsolatot Amerika és saját kormányuk
