Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 2. szám - Balázs A. Béla: Győz az öntudat
nem tudhatod, mert mindent elhiszel, amit az újság és a rádió mond. No, de majd meglátod te is, hogy nekünk, öregeknek volt igazunk. — Majd meglátjuk! — felelte erre büszkén Pista. Az idő telt, múltak a napok, de a gö- möri bányászok az állami katalógusról tovább folytatták állandó vitájukat. Vol tak ugyan egyesek, akik már abbahagy ták, de sokaknak gondjuk volt arra, hogy a reakció hírverésének hangot adjanak. M ir-dínki a fizetést várta, tizenötödikét, mert az üzemnél elsején szokott lenni az előleg, tizenötödikén pedig a fizetés. A tétovázók pedig fejbólogatva azt mondot ták: Majd meglátjuk a fizetésnél, hogy ki nek lesz igaza, jót hoz-e vagy rosszat az a katalógus?! S lassan eljött február tizenötödike, a kifizetés napja. A bányászok izgatottak voltak. Igaz, a fizetés csak a ,,sichta” után lesz, de a cédulákat már reggel ki osztották. Ahogy megszólalt a sziréna, jelezve, hogy hat óra van, a bányászmes ternek első dolga volt, hogy a cédulákat szétosztotta. Mindjárt utána a hatást rög tön észre lehetett venni. Voltak egyes csoportok, akik 150-160 százalékra tel jesítették a normát és ezért nagyon szcp keresethez is jutottak. De a többieknél is, akik nem végeztek ilyen magas lel- jesítmenyt, nagy javulás mutatkozott a keresetükben. Egyesek mosollyal, mások szemérmes hallgatással fejezték ki meg elégedésüket. — No János bácsi, — szólt Vajda Pis ta — mit szól a fizetéshez, kinek volt igaza, magának vagy nekem? — Hát mit szólnék, — felelte ingerül ten Kovács János. — Amit kaptam, azért megdolgoztam. De máskülönben nyugta után dicsérd a napot. Ez még semmi, hogy többet kerestünk. Ezt csak izelitőnek ad ták, hogy mindenki örüljön, hogy beugor- jon, aláírja a versenyt és ha ez meg van, aztán már csinálnak vele, amit akarnak. Majd később nézd meg a keresetet. En gem bizony ilyesmivel nem lehet öeugraí- ni. Én tudom, hogy végén csattan az ostor. Tudom én, amit tudok, megmondták ezt nekem már előie . . — Akkor rosszul mondták, — felelte erre Pista, — elnémul az a gaz reakció, mert nekünk, bányászoknak nemhogy rosszabb, hanem mindig csak jobb lehet. És ez azért van, mert népi demokráciánk ban, a dolgozók államában élünk es kor mányunk legtöbbet velünk, bányászokkal törődik Bizony ez így van János bácsi, akarrmi mond naga, és akármit mondtak mayának. Ezt magának is látni kel!. csak nézzen körül és ne hallgasson azok ra, akik sohasem dolgoztak a bányában és akik sohasem tettek jót és nem is akar nak jót tenni nekünk. — Csak te ne taníts engem, — felelte Kovács mérgesen, — hamarabb tudtam én, mint te, hogy mi a szocializmus. Te még a világon sem voltál, amikor én mar ezért harcoltam és tudom nagyon jól most is, hogy mit csinálok. Ha te tanítani akarsz valakit, akkor barátaid tanítsd. De ne engem. — És dühösen hátat for dítva Pistának mérgesen és elégedetleniil leült. Vajda Pista is leült, mert a bányames ter elkezdte a névsor olvasást. De azért az öregre bizonyos szánalommal gondolt. Igaz, Kovács nem is volt még olyan öreg, 45 éves lehetett, de a fiatalok az ilyen idősebbet már öregnek hívták. Kovács János annak ellenére, hogy még nem volt 45 esztendős, közel harminc éve dolgozott a bányában. Ismerte ő nagyon jól a múl tat és tudta azt is, hogy mennyivel jobb ma a helyzete a dolgozóknak. Csak az volt a baja, hogy egy kicsit lemaradt. Vi lágéletében sokat dolgozott és keveset ta nult. És ezért ma nehezen hagyja magát tanítani. Bedől inkább a reakció mézes mázos szavának, s haragszik mindarra, ami új. Máskülönben kitűnő bányász. Ha nem is fogadta el a normát és nem ír ta alá a szocialista versenyt, mégis 136 szá zalékos munkateljesítményt ért el. Sok szor megmondta ezt a többieknek is, akik igyekeztek őt meggyőzni: „Mit akartok, én nem írtam alá a munka versenyt és mégis 136 százalékot csináltam. Erre nagyon büszke volt, de meggyőzni nem lehetett. Továbbra is hajlíthatatlan maradt. Pedig éppen a napokban voltak nála megint a munkahelyen aláíratni vele a következő hónapra a szocialista ver senyt. Lent volt a bányamester, a hutman és az üzemi tanács elnöke. Magyarázták neki, mutatták, hogy a bányában már majdnem mindenki aláírta, csak éppen ő az, aki makacskodik s nem akarja megér teni ennek a szükségességét. A munka társa is mondta neki: „írjuk alá, cimbora, a bányában már mindenki alaírta, miért vagyunk éppen mi a legutolsók?" De ő makacsul ellenállt. — Nem írok alá semmit, — felelte most mar dacosan, és merges?n fogta a fúrót, hogy folytassa a munkát. Közben teltek a napok, sőt a hónapok is. Elmúlt a március és elment az április. A bányászok fizetése nem hogy nem csök kent, hanem állandóan javult. Semmivel sem dolgoztak többet, mint azelőtt, cs ik éppen jobban beosztották a mumnkdidőt és így emelni tudták a termelést. Kovács János akkor már tudta, hogy Pistának volt igaza, de ezt restelte nyíltan bevallani. Restelte, hogy ez a fitatal, alig húszéves kölyök többet tud, mint ő. Pedig ez így volt. Nem éppen, hogy Pista többet tudott volna, mint ő, de Pis ta már a népi demokrácia neveltje volt és nem hagyta magát a reakciótól félreve zetni. Pista a pártsajtónak, a rádiónak hitt, amelyek a felvilágosítás fegyverével harcoltak a bányászok öntudatosítáfsáért- Büszke is volt azért, hogy rögtön az ele jén aláírta a munka versenyt, mert most már letelt a három hónap és rövidesen megkapja az élmunkáskönyvecskét. Pista azt tartotta, hogy ez lesz az ő leg nagyobb napja, ha kezébe veheti a pi rosfedelű könyvecskét és ezzel a szocia lista munka úttörőjévé, élmunkássá vál hat. A könyvecskére nem kellett soká vár ni, az egyik tavaszeleji nap reggelén a névsor olvasás után az üzemi tanács el nöke kijelentette, hogy a „sichta" után ünnepélyesen kiosztják az élmunkásköny- vecskéket. Pistának nagyott dobbant a szíve. De a többiekben is megmozdult valami, ami a büszkeséggel rokon. A kijelentés Ko vács fülét se kerülte el, de inkább meg hökkent. Valahogy nagyon rosszul esett ezt neki hallani. Majdnem mindenki kap könyvecskét, csak éppen ő nem. Hát mi ért van ő éppen azok között, akik így le maradtak? Hiszen szép eredményt ért el munkájával, — töprengett magában, rs akkor, aznap döbbent rá elsőízben arta, hogy a finomhangú reakciósok félrevezet ték. — No János bácsi, — szólt mosolyogva Pista, — látja hogy nem magának, hanem nekem volt igazam? Látja, a jó fizetés mellett még kitüntetést is kaptunk, el- munkások lettünk. — Kovács Pistára né zett, torka összeszoruít, egyetlen szót nem szólt, csak mélyen lehajtotta fejét. Bán totta őt, mélyen sértette ez az eset. Ép pen ő, aki mindig jó munkásnak volt el ismerve, nem kap élmunkáskönyvecskét. Pista látta az öregen a nagy változást és nem szólt többet, nem akarta még job ban elkeseríteni. Rossz napja volt Kovácsnak, nem rocnt a munkája sehogy sem. Egész nap töpren gett , a múltra és a jelenre gondolt. Meg jelentek előtte a munkanélküliség nehez évei, amikor csak pár napot dolgozhatott havonta. Mennyit szenvedett akkor. Hányszor lekiabálták az urak, amikor kérni ment valamit. Mennyivel máskép var ez ma. Mennyivel jobb az ő elete és mégis hallgatott azokra, akik mindig a munkások ellensegei voltak. \ legidő sebb fiára is gondolt most, akit 1944 ben
