Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

VIII. Függelék. A városi múzeumok föladatai és a Fővárosi Múzeum (1913)

A legnagyobb bajnak a múzeumok túlzsúfoltságát látták. A gyűjtő szenvedély túltengése az évek során annyi emléket halmozott föl, szépet és csúfat, értékeset és értéktelent, érdekest és közönyöst és úgy megrakta azokkal a termeket, hogy még a szakértő is elfárad és elúnja, amíg az őt érdeklőt a tömegből kihalássza. Fokozza a bajt a fölállítás és elrendezés hiányossága. Túlságosan magas és nagy, túlünnepélyes, sokszor rosszul világított termek falai telisdeteli rakva, sokszor három és négy méter magasságig műtárgyakkal, amelyeket hol valamely tudománytörténeti séma, hol a szimmetria és a tárgyak eredetétől és természetétől független dekoratív elv rendjében helyeznek el. Az a kevés ember, aki a nyitvatartás gyér óráiban betéved ebbe a „temetőbe”, tájékozatlanul ődöng a kongó termekben és ha egyszer kiszabadult, évek múltán is csak úgy kerül ismét vissza, ha valami idegent kell a városban kalauzolnia. Aminthogy sokan úgy is képzelik a múzeumok dolgát, hogy azok az idegenekért, az idegen- forgalomért vannak és legföljebb a műtörténészekért és eszükbe sem jut, hogy a benszülöttek gyönyörűségére és okulására is lehetnek.

A múzeumok nem öncél

Erősebben kellett és kell talán még ma is mindenütt, ahová a demokratikus múzeumi politika szele fel nem ért, hangsúlyozni az elvet, hogy a múzeumok nem a tudományért és a történészekért vannak, hanem mi magunkért, embertársainkért, sőt elsősorban ezért. Ahogy Richard Schöne, a porosz kir. múzeumok főigazgatója mondta: „Minden ilyen intézetnek kötelessége, hogy minden lehető hasznot hajtson, amit csak hajthat és kövesse a művészet, a tudomány és általában műveltségünk szükségleteit. A

626