Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

V. Irodalommal és munkásképzéssel kapcsolatos cikkek és tanulmányok

lök, akik Párisról és a márkikról regéltek, honi talajból merítik közleményeiket. És parfümöt és francia pezsgőt, és angol kabátot és párisi disznóságot, és a francia szakállt vagy az angol boyok mezítelen arcát, az orosz regényírót és a hermelint igazán nélkülözhetjük, midőn életharcát vívja nemzetünk, nemcsak területéért, hanem nemzeti nagyságáért, elfelejtett magyarságáért.” (Pesti Napló, 1914 aug. 23. 11. old.)

A tudósok és akadémiák nyilatkozatairól azóta kitűnt, hogy háromnegyed részben koholtak voltak. Megmaradó negyedrészükről vigasztaljon Goethe mondása: „Die Gelehrten sind meist gehässig, wenn sie widerlegen; einen Irrenden sehen sie gleich als ihren Todfeind an.” A háború után ezek is kibékülnek.

A költőkkel és művészekkel nem vitatkozunk. Mentnek hisszük magunkat attól a gyöngeségtől, hogy valamit azért becsüljünk, mert idegen vagy idegenszerű. Nem kellett háború hozzá, hogy export-drámairodalmunkról azt tartsuk, hogy nem dicsősége, hanem szégyene a magyar irodalomnak, vagy hogy Tömörkény vagy Móricz magyar tőről metszett alakjaiban gyönyörködjünk. De ahogy azt tartjuk, hogy dráma-exportunk nem azért szégyene a magyarságnak, mert külföldies, hanem pur et simple azért, mert silány, úgy azt tartjuk, hogy gyönge tehetségű és gyönge művészi erkölcsű írók alakításában a szalonnaillat és a tokaji bor, a magyar gatya és a kurtakocsmai káromkodás sem lesz új és nemzeti művészeti értékeket termelő elemmé. És ha elveszne „minden, ami idegen”, akkor magyar sem volna már régen e földön. Avagy talán Árpád harcosainak kopjáival akarja Krúdy Gyula visszaverni az orosz gépfegyvereket, Árpád-korabeli matematikával kiszámítani az orosz lövegek paraboláját és a táltosok igéjével gyógyítani a tetanuszt és a kolerát? Mert nem hiszem, hogy a hátultöltőt és az algebrát és a szérumke-