Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

Kőhalmi Béla: Szabó Ervin a könyvtáros

ságé, amely a „véres csütörtök” ellenére sem szűnt meg követelni politikai jogait s az érvényesülés új módszereihez folyamodik. Az a Vázsonyi által kiadott jelszó, amely megbuktatta a főváros közgyűlése elé terjesztett gyönyörű tervet, hogy: „nem csinálunk a mi pénzünkön szabad iskolát Szabó Ervinnek és a szociológusoknak”, egy renyhe, a feudalizmussal kibékült polgárság önmaga felett kimondott halálos ítélete volt.

Nem lett volna érdemes hosszasan időzni a vesztett csata emlékeinél, ha nem született volna meg a nagy nyilvános könyvtár tervezgetései közben az a három ragyogó könyvtártudományi tanulmány, amelyet Szabó Ervin, félbeszakítva mozgalmi munkáját, megírt. A könytárért folytatott váltakozó esélyű harc szüneteiben, ha tellett is ideje arra, hogy magyar és német folyóiratokban cikkeket írjon a munkásmozgalom aktuális kérdéseiről (ezek repertóriumának közlése oldalakra terjedne), de arra, hogy elmélyedjen történelmi kutatásaiba, már csak 1914 után kerülhetett sor, amikor a háború már végleg lefagyasztotta reménysége minden csíráját, hogy valaha is előveheti a félretett könyvtári terveket. Nagy történelmi munkáján, a halála után először Bécsben megjelent „Társadalmi és pártharcok az 1848—49-es magyar forradalomban” címűn, az utolsó simításokat már nem tudta elvégezni.

Az „Emlékirat községi nyilvános könyvtár létesítéséről Budapesten” (1910) c. tanulmányának higgadt érvelése, meggyőző példáinak jó pedagógiai érzékkel történt felsorakoztatása, a tanulságos külföldi egybevetések, a főváros könyvtári jövőjének biztató rajza — ez a nyugodt tagolású olvasmány a mai könyvtárosolvasó számára nem sejteti a nyomában kelt ádáz

2

28

19