Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)

Mikor Liber Endre tanácsnok ugyanezen a közgyűlésen mint „leglényegesebbet” felemlítette, hogy itt „alkalmi vétel”-ről volt szó „mert igenis volt egy másik vételre jelentkező, aki éppen meg akarta a palotát vásárolni” — a naiv állításra így reagált az egyik városatya.

„Fejérváry Sándor: Nincs több olyan bolond!”

Kiss Menyhért keresztény ellenzéki bizottsági tag a közgyűlésen elmondott bírálatában még csak vitába sem szállt az állítólagos „második vevő”-ről szóló mesével. Mint a nemrég még a Wenckheim palotában tanyázó kereszténypárti klub egyik tagja, nagyon jól ismerte az épület eladása körüli próbálkozásokat és kijelentette:

„Nem tudom belátni, miért volt ennyire sürgős ennek a palotának a megszerzése... A fővárosnak fel kellett volna használni az alkalmat és miután az ügynökök már három év óta hiába kínálták fűnek fának, hogy ezt a palotát megvegyék, legalábbis arra kellett volna törekednie, hogy minél mélyebbre ledrukkolja, leszállítsa a vételárat és nem kellett volna ilyen nagy összeget adnia érte”. (Főv. Közi. 1927. évf. 676. old.)

Kiss Menyhért imént idézett felszólalásából is kitűnt: sokan annak az állításnak sem adtak hitelt, hogy a város olcsón jutott a palota birtokába.

Pedig a város vezetői a vétel sürgősségére való hivatkozás mellett legfőbb érvként azt emlegették, hogy itt alkalmi vásárról van szó, hogy a palotát mélyen értéke alatt vesztegeti a gróf, „negyedáron” juthatnak hozzá.

Mint utóbb kiderült, ez az érvelés döntően befolyásolta az 1926 december-eleji pártközi értekezlet résztvevőit is, azokat, akiknek igenlését „törvényes alap”-nak kiáltották ki a törvénytelen akciót puccsszerű gyorsasággal lefolytató Folkusházyék.

Hogyan tájékoztatták a pártközi értekezlet résztvevőit? — erről az egyik városatya, aki utánanézett dolognak, a következőket mondta az 1927. március 16-i közgyűlés színe előtt:

„Volt alkalmam a pártközi értekezleten résztvevő urak egyik másikával beszélni. Meg kell állapítanom, hogy ezen a kutyafuttában lefolytatott értekezleten arra hivatkoztak, hogy ez az ingatlan 35 milliárdot ér és most ime itt van a nagy alkalom, (Nagy zaj) — úgy mint a vásári kikiáltó mondja —* itt a kedvező alkalom és ezt az ingatlant meg lehet kapni 9 milliárdért (Egy hang jobb felől: Etwas noch nie dagewesenes!)” (Főv. Közi. 1927. évf. 672. old.)

Vajon igaz volt-e ez az állítás ? — pontos feleletet senki sem tudott adni a kérdésre. A kortárs bírálók is csak úgy általánosságban hangoztatták: „drága”, „méregdrága” volt a palota —, de, hogy mennyit ért, azt senki sem tudta megmondani.

A város vezetői sem adhattak reális számításokra épített értékelést, mert, amint ez az 1927. március 16-i közgyűlésen lelepleződött, a vételt egyetlen szakértői becsléssel sem támasztották alá, ilyet soha nem készíttettek. Szakértői vélemény csak egy volt : a könyvtárigazgatóé a palota könyvtári célokra való alkalmasságáról, ebben viszont nyomát sem találjuk az épület becsértékére vonatkozó megállapításnak.

De mivel tűzön-vízen keresztül végre akarták hajtani a vásárt, Folkusházyék szemrebbenés nélkül jelentették ki: a Wenckheim palota 35 milliárdot, 2 800 000 pengőt ér a kért 9 milliárddal (720 000 pengővel) szemben.

Annyit mindenesetre elértek ezzel a légből kapott számmal, hogy egy ideig sikerült a közvéleménnyel elhitetni: valóban óriási értéket kapnak olcsó áron Budapest polgárai a „könnyelmű” gróftól.

Mi azonban ismerjük a palota eredeti építkezési költségeit, amelyek, mint láttuk, Kőrösy József fővárosi statisztikai hivatali igazgató könyvének 1892-es adata szerint 405 000 forintot tettek ki.

A hivatalos (színaranyalapon készített) átszámítási kulcs szerint 1926-ban ez a 405 000 forint, azaz 810 000 aranykorona nem 35 milliárd papírkoronát, hanem kevesebb, mint 12 milliárd papírkoronát jelentett, pengőben kifejezve (1 forint = kettő aranykorona = 2 pengő 28 fillér) egészen pontosan 939 000 pengőt, csakhogy ha a Wenckheim palotát 1926—27-ben akarták volna megépíteni, úgy ez 939 000 pengőbe se került volna, mert az építkezési költségek a századvég óta Budapesten jelentékenyen csökkentek.

A gépesítés, fejlettebb technika stb. következtében hivatalos kimutatás szerint pusztán 1910—1930 közt 10%-kal esett az építkezések átlagköltsége. (A székesfőváros múltja és jelene számokban. Bp. Szkfőv. Stat. Hiv. Kiad. 1934. 301. old.)

1926—1927-ben tehát még annyiba sem került volna egy új, egy „második” Wenckheim palota felépítése, mint amennyibe 1886—1891 közt került: mintegy 11 és fél milliárdba, vagy 939 000 pengőbe,

264