Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)
Stáczió utcai frontok viszont egyenesvonalúak maradtak. A Kálvin tér felől közeledők figyelmét mindenekelőtt a kiugrasztott félkörépítmény vonja magára, az egyszerűbb oldalszárnyak viszont ennek folytán tömegükkel gyakorolnak hatást a szemlélőre. Barokkos megoldás, hogy a félköríves kiugró építményt halmozta el a tervező dekoratív motívumokkal oly módon, hogy az mégsem tűnik túldekoráltnak. Méltóságot, de nem hízelgést kelt a kilencágú koronás címerrel ellátott kupola, az alatta húzódó díszes kőkorlát, az apszisz első emeletének beugró párkányos, szemöldök-ornamentikával ellátott három hatalmas ablaka, alul három kovácsolt vasból készült és művésziesen kidolgozott kapuja, amelyek az árkádos előtérbe vezetnek. Fafaragványokkal ellátott kapu nyílik az épület márványoszlopokkal alátámasztott előterébe, melynek legmegragadóbb díszei: a márványlépcsők tövében kétoldalt felállított kandeláberek körüli puttók. A szárnyas márványangyalok Fadrusz János keze alól kerültek ki. Fadrusznak a lépcsőház egy rejtettebb részén is vannak művei: a főlépcső alatti térségben elhelyezett szakállas atlaszok. Érthetetlen módon a régebbi és újabb kiadású Fadrusz-monográfiák a mester hazai és külföldi műveinek felsorolása közben megfeledkeznek ezekről az alkotásokról. A palota földszintjének helyiségei közül csak egy részleget képeztek ki művésziesen: a lépcsősor első pihenőjétől balkéz felé eső ajtó mögötti lakrészt, ahol a ház urának dolgozószobája volt. A reprezentatív termek és a grófi család többi tagjainak szalonjai, hálószobái az első emeletre kerültek. A lépcsőház üvegtetős szakaszán kettéváló, a falakon kandeláberekkel dekorált félj áratok végén három díszes ajtó vezet a palota első emeletének három szárnyába. A középsőn az apszisz alatti „Díszterem”-be lehet belépni. A teremben óriási csillárok, mennyezetig nyúló belga és velencei tükrök a falakon, a mennyezeten dús aranyozású, rokokó-ízű faragványok. A „Díszterem”-től jobbra és balra hasonlóan dekoratív hatású szalonok. Az első emelet balkéz felé eső ajtaja vezet egy intarziáspadlójú, ugyancsak tükrökkel, fafaragványokkal díszes „előtér”-en át az épület legnagyobb, leginkább reprezentatív helyiségébe, a táncterembe, amelynek bejárata felett hídszerűén építették ki a rejtett zenekar helyét. A táncteremből, melyet balkéz felől oszlopok mögött húzódó tükörfolyosó határol és amelynek fényét újabb óriási csillárok növelik, egy kevésbé harsány pompájú ebédlőbe nyílt az ajtó. Az aranyozásoktól, tükröktől ragyogó táncteremmel ellentétben, a románstílű ebédlő fala és mennyezete különleges fafaragványaival kelt művészi hatást. A lépcsőház első emeletének jobbkéz felőli ajtaja az ugyancsak fafaragványoktól ékes dohányzóterembe nyílt, ahonnan további ajtók, folyosók vezettek a családtagok József utca felé néző lakosztályaihoz, hálószobáihoz. A grófi család kényelmét szolgáló lakájhad szobái, a különböző konyhák, tálalók, „kredenc”- ek (éléstárak) stb. egyszerűbb kivitelűek. Ezek az alagsorban, a palota földszintjének Stáció utcai során, és főként a második emeleten (amely a tervrajz szerint „tulajdonképpen az első emeletből nyíló félemelet”) kaptak helyet. Figyelmet érdemlő még a József (Reviczky) utcai mellékkapu és a szűk udvaron az előbbivel átellenben volt istálló és kocsiszín bejáratának kidolgozása. A városnak ez a része a legritkábban lakott volt és ugyanitt volt, hivatalos kimutatás szerint, az egy főre eső cselédek száma a legnagyobb. Kőrösy József „Budapest székesfőváros az 1891. évben” című vaskos összeállítása tanúskodik arról statisztikáival és részletstatisztikáival, amelyeket sokszínű térképekkel tett szemléletessé, hogy a magyar főváros lakásainak zöme 1891-ben túlzsúfolt, a város legtöbb negyedében hemzsegnek az ágyrajárók, albérlők, tízezrek tengődnek nedves pincelakásokban. Ez volt a helyzet a Józsefváros arisztokratikus negyedének tőszomszédságában, a Szenkirályi utcán kívül eső lakóházakban is. Személy szerint gróf Wenckheim Frigyes nem sokkal több, mint 20 éven át, 1912-ben bekövetkezett haláláig élvezhette a palota által nyújtott örömöket. Felesége, Krisztina, 1924-ben halt meg. Az egykorú „társaságbeli” lapok beszámolói és fényképfelvételei szerint (Vasárnapi Űjság, Szalon újság stb.) az első világháború kirobbantásáig sok fényes találkozó, ünnepség színhelye volt a Wenckheim palota, amelyet a Tanácsköztársaság alatt kisajátítottak és proletármúzeumnak szántak. A Wenckheim palotában helyezték el többek között az 1919. május 1-i ünnepségek alatt Budapest főútvonalain felállított hatalmas gipszszobrokat, kiváló művészek alkotásait, melyek között Marx, Engels, Lenin, Lassalle és mások szobormásai mellett Szabó Erviné is ott volt. A művészi értékeket a fehérterror kezdetén összetörték, az udvarra hányták. 1919 augusztusa után annak ellenére, hogy a tőkés-földesúri restaurációt végrehajtották, kezdett anakronisztikussá válni a reprezentatív jellegű grófi palota —, a császári és királyi dimenziók eltűntek, a luxuspalota fenntartása viszont hatalmas összegeket emésztett fel. A Wenckheim család bérbeadta a palota nagyrészét, elsősorban a reprezentatív termeket, ahol a keresztény községi párt, majd a Friedrich-féle „keresztény ellenzék” ütött tanyát. A klubhelyiséggé változtatott táncterem, díszterem intim sarkaiban folytak a politikai cselszövések és üzletkötések. 260
