Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Az ellenforradalom első évei (1919 augusztus - 1923)
1921 novemberében került ismét útjába Wolfféknak a fővárosi könyvtár. Klubhelyiségre volt szüksége a kereszténypártnak és a nagy lakáshiány idején ezt ott igyekezett magának biztosítani, ahol a legkisebb ellenállásra talált. Kremmerék viselkedéséből már meggyőződhettek, hogy itt nem lesz nehéz dolguk. — A kereszténypárt kiszemelte magának az 1917-ben Szabó Ervin vezetése idején nagy áldozatok árán megszerzett Királyi Pál utcai könyvtárhelyiségeket. Kremmer Dezső éppen ez idő tájt küldte a polgármesteri hivatalba felterjesztését: „A Királyi Pál utca 11. számú ház földszintjén és emeletén levő fiókkönyvtárhelyiségeink (1. sz. fiók) ma már teljesen alkalmatlanok könyvtári célokra. Egyrészt a földszinti helyiség óriási földigérő üvegablakai miatt fűthetetlen, másrészt a megszaporodott forgalom lebonyolítására, valamint a megszaporodott könyvállomány könyvtártechnikai szempontoknak megfelelő felállítására a helyiség már nem alkalmas.”1 A továbbiakban a könyvtárvezetőség kéri, hogy az 1-es számú könyvtár részére a Sándor (ma: Bródy Sándor) utcai ún. régi képviselőház épületében a felszámolás alatt levő Népjóléti Központ egyes megüresedő utcai helyiségeit utalja ki a főváros. Wolffék tehát jól számítottak: maga a könyvtárigazgató bizonyította, hogy az 1-es számú fiók helyiségének átadása „szakszempontból” szükséges. Az események ezután gyors egymásutánban követték egymást. 1921. november 12-én már bútorleltárt készítettek, melyre az igazgató sajátkezűleg jegyezte fel: „A könyvtári bútorzatot a párt emberei viszik át felelősség terhe mellett.”2 A virágzó könyvtárfiók kitelepítéséhez még embereket is adott a Wolff-párt; ami az új helyiségeket illeti, a dolog már nem ment olyan könnyen, pedig a Népjóléti Központ is a városházához tartozott s a városházán Wolffék voltak az urak. — Kremmer több iratában s a könyvtár 1921-es Évkönyvében is utal arra, hogy neki a Népjóléti Központ utcai frontján Ígértek megfelelő számú helyiséget az 1-es fiók felnőtt- és ifjúsági kölcsönzője és olvasóterme elhelyezéséhez. A felnőtt részleg számára, mely a Királyi Pál utcai épület földszintjén, tehát Kremmer szerint a fűthetetlen helyiségekben volt, egyáltalában nem ajánlottak fel kárpótlást. — Ez végül is maradt a régi helyén, nyilván azért, mert a kereszténypártnak egyelőre nem volt szüksége rá. A Királyi Pál utcai gyermekkönyvtár és felnőtt folyóiratolvasó öt helyisége ellenében kapott a könyvtár összesen három helyiséget, de ezeket is „hátul az udvarban”, a volt könyvelőség és könyvtár céljait szolgáló helyiségekből. Egy külön beadványból tudjuk meg: a Népjóléti Központ oly komolytalanul vette a könyvtár ügyét, hogy még pincehelyiséget sem volt hajlandó adni, s így az ekkor beköszöntött télen fűteni sem tudtak. Nem érdektelen idézni azokból a könyvtárigazgató által a Wolff-párt vezetőjéhez intézett levelekből, amelyekkel a hoppon'maradt könyvtárvezető legalább az anyagi ráfizetéstől akart mentesülni: 1921. november 29-én Kremmer a Keresztény Községi Párt Titkári Hivatalának ír, hogy küldjön megbízottat a függőben maradt gazdasági ügyek rendezésére. A könyvtár kitelepítése után ugyanis számos, a főváros közönségének tulajdonát képező értéktárgy, fogasok, villanyfelszerelési és berendezési tárgyak stb. maradtak a Keresztény Községi Pártra. — A párt Titkári Hivatala azonban senkit sem küldött Kremmerhez az elszámolás végett. 1922. január 5-én a könyvtárigazgató tiszteletteljes levelében egyenesen Wolff Károly „Öméltóságához” fordult és felpanaszolta, hogy a párt levelét „válaszra sem méltatta”. — Wolff Károly viszont úgylátszik egyetértett pártjának Titkári Hivatalával, mert ő sem méltatta válaszra Kremmer levelét. A mindenfelől kijátszott könyvtárigazgató ekkor 1922. január 17-i levelében Conlegner József keresztény községi párti bizottsági tagnál próbálkozott — ugyancsak hasztalan. A városháza uralkodó pártja természetesnek tartotta, hogy a könyvtárhelyiségek elrekvirálása mellett még az egyéb költségeket is a főváros adózó polgáraival fizettesse meg. — Sőt, vérszemet kapva, a földszinti felnőtt könyvtárrészleget is ki akarták lakoltatni: egy 1922. január 16-án kelt, a tanácshoz intézett könyvtári beadvány szerint Wolffék egyik fiókszervezete a Keresztény Szabóiparosok Országos Szövetsége Müller Antal országgyűlési képviselő és bizottsági tag aláírásával bejelentette az igényét a Királyi Pál utcai fiók földszinti helyiségeire. — Erre már valóságos riadalom támadt a fővárosi könyvtár berkeiben, nagy lótás-futás után sikerült valahogy az uralkodó párt falánkságát csillapítani; a földszinti helyiségek megmaradtak. Az ellenzéki sajtó természetesen a maga részéről teljes mértékben kiaknázta Wolffék ellen ezt az újabb kultúrbotrányt. A „Magyar Hírlap”, a „Pesti Napló”, a „Magyarország”, a „Népszava” stb. 1921. november-decemberi és 1922. januári számai sűrűn tértek ki a könyvtár körüli válságra. — A magyar kultúrhistóriában szinte páratlanul álló merényletsorozat még esztendők után is foglalkoztatta a közvéleményt: erre következtethetünk „A Polgár” című újság 1925. május 23-i számának „Könyvtárból klubhelyiség” című cikkéből, mely a Királyi Pál utcai könyvtár hányattatásait eleveníti fel. Az 1-es fiók 1 Irattár. 1-es sz. fiók iratai. 1921. nov. 12. J Uo. 233
