Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A proletárforradalom építő lendületében (1919 március 21 - augusztus 2)
A PROLETÁRFORRADALOM ÉPÍTŐ LENDÜLETËBEN (1919. március 21—augusztus 2) A fővárosi könyvtár történetének kiemelkedően szép fejezetét alkotják a Tanácsköztársaság alatti fejlődéséről szóló lapok. A munkáshatalom egyik legjelentősebb szellemi előkészítőjének minősítette Szabó Ervint, a szocialista forradalmárt és ugyanilyen magasra értékelte, amit Szabó Ervin, mint a magyar könyvtárügv gyökeres újjáalakításáért indított küzdelem elcharcosa, mint kultúrpolitikus alkotott. Ennek megfelelően az a könyvtár, amelyet Szabó Ervin élenjáró intézménnyé emelt, bizonyos értelemben mintaképe, kiindulási alapja lehetett az e téren százados elmaradottság felszámolására törekvő szocialista kultúrforradalom irányítóinak. Annál is inkább történhetett így, mert hiszen 1919 előtt a magyarországi közkönyvtárak közül egyedül a Szabó Ervin által vezetett fővárosi könyvtár programjában és gyakorlatában szerepeltek a szocialista kultúrpolitikába készen, vagy csekély változtatásokkal beiktatható célkitűzések. Az sem meglepő, hogy Szabó Ervin legjobb könyvtáros munkatársai és tanítványai irányító szerepet kaptak a Tanácsköztársaság könyvtárpolitikájának kidolgozásában és végrehajtásában. Az ellenforradalom felülkerekedése után a rendszer a rágalmazás feladatára vállalkozó igényesebb toliforgatóit, írókat, tudósokat is igyekezett sorompóba állítani a Tanácsköztársaság ellen. Ilyen írástudók vállalkozásaként született 1922-ben a Gratz Gusztáv szerkesztette „A bolsevizmus Magyarországon” című nagyterjedelmű munka, amelyben többen is súlyos elmarasztalásban részesítették a Tanácsköztársaság könyvtárpolitikáját. Herczeg Ferenc a Tanácsköztársaság irodalmáról szólva annak könyvtárpolitikáját is igyekezett lejáratni és eközben ilyen súlyos „bűnöket” olvasott a munkáshatalomra : „A bolsevista agyvelőkben úgy tükröződött az élet, mintha annak központja a könyv volna... Óriási könyvtárakról álmodoztak... júniusban, már könyvtárosi tanfolyamot is indítottak, azonkívül egy könyvtárosi főiskola alapítását is tervezték, százakat szabadítva rá erre a pályára... Még a házmester eket is bevonták a könyvterjesztés munkájában”.1 Ugyanazon kötetben Czakó Elemér művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum egykori igazgatója a közgyűjtemények Tanácsköztársaság alatti helyzetével foglalkozva jegyezte meg: „csip-csup kategóriák külön könyvtárat kaptak, pártszervezetek, fodrászok stb.” és „rablás”-nak, „harácsolásnak” minősítette a munkáshatalom olyan intézkedéseit, amelyek kapitalista kiadók, vagy egyes főrendek a világtól elzárt könyvgyűjteményeinek közhasználatra való bocsátását célozták.2 A legkimerítőbben Gulyás Pál, a konzervatív és klerikális könyvtárpolitikus és szakember foglalkozott a kérdéssel előbb a Magyar Könyvszemlében (1920—1921-es évfolyamok), majd önállóan is kiadott 129 lapos munkájában.3 Ez a tudóshoz méltatlan, mert a bukott forradalmat alantas hangon ócsároló tanulmány, szerzőjének nyilvánvaló törekvése ellenére, hogy a proletárforradalom minden könyvtárpolitikai intézkedését ma már nem is bosszankodást, csak szánakozó mosolyt kiváltó érvekkel pellengérezze ki, históriai szempontból nem egészen haszontalan munka. Gulyás Pál ugyanis, mint az ellenforradalom bizalmi szakembere, rátehette kezét a Tanácsköztársaság könyvtárpolitikájára vonatkozó és azóta elveszett rattári anyagra. Ezekből, az akták számait is megadva igen bőven idézett, gyakran szószerint, feltehető, ihogy szöveghűen. A szerző szándéka ellenére az idézetek szinte egytől-egyik a munkáshatalom könyvtárpolitikájának nagyvonalúságát igazolták. A kritika javarésze a feletti kárörvendezésből állt, hogy a Tanácsköztársaságnak minden lendülete ellenére sem sikerült a rendelkezésére álló összesen 133 nap alatt valamennyi nagyszabású könyvtárügyi reformját valóra váltani. Ezzel a szemlélettel ma már annál kevésbé érdemes vitába szállni, mert a 25 esztendős ellenforradalom után, a felszabadulást követő két évtized alatt bebizonyosodott: „csak” a rendszernek kell újból megváltoznia és megvalósulhatott az 1919-et követően még teljesen irreálisnak csúfolt célkitűzések nagyobb része. Az itt következő lapokon ezért, noha a szóban forgó ellenforradalmi forrásból, a benne idézett aktákból többször is fogunk meríteni csak egészen elvétve utalunk a szerző anakronisztikussá vált kommentáraira. Ez a forrás különben annál is inkább felkeltheti érdeklődésünket, mert különös részletességgel fog1 A bolsevizmus Magyarországon 1922. 696 old. 2 Uo. 713 old. 3 Gulyás Pál: Kommunista könyvtárpolitika 1921. 197
