Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

„A forradalom melegágya” (1916-1919)

félhivatalosában, a Pester Lloyd 1918. szeptember 30-i (esti) kiadásában, hozzáfűzve azonban, hogy „ritkaságszámba menő megvesztegethetetlen szellem” aludt ki elhunytával.

Figyelmet érdemel, hogy az 1918. október 1-i lapok milyen sokoldalúan értékelték Szabó Ervin munkásságát és csaknem egyöntetűen a magyar szellemi élet nagy veszteségének minősítették halálát. A szegedi radikális polgárság egyik orgánuma, a Délmagyarország, a Szabó Ervin és az igazgatása alatti könyvtár ellen 1918 szeptemberében indított sajtókampányra és büntető eljárásra utalva jegyezte meg: „Legutóbb csúnya hajszát kezdtek ellene szabad szelleme miatt, ő nyugodtan hallgatott és dolgozott tovább, míg a halálos kór ki nem ütötte a fegyvert a kezéből: a tollát”.—„Egyike volt a legkiválóbb szociálpolitikusoknak” —, hangsúlyozta a negyvennyolcas függetlenségi párt lapja, a Magyarország, hozzátéve, hogy halála az egész országban, „különösen tudományos körökben osztatlan részvétet keltett”. „Harcos tudós”-ként jellemezte őt az az egyik legelterjedtebb délutáni újság, A Nap, mely utalt rá, hogy Szabó Ervin „a sok támadás ellenére nem engedett meggyőződéséből”. A polgári ellenzéki Pesti Napló szerint „a szociáldemokrata mozgalom legkiválóbb magyar teoretikusa, a magyarországi könyvtárügy reformátora” távozott Szabó Ervin személyében, akinek élete egyik felét a könyvtárért folytatott harc tette ki, amely csak részben hozott eredményt, hiszen a megálmodott és egy időben a közeli megvalósulás reményével kecsegtető központi könyvtárpalotából semmi sem lett, „másik felét a társadalmi igazságért folytatott küzdelem”. „Gondolatai voltak, nem ötletei, tiszta, világos magyar nyelven írott tudományos cikkeit néha maga is csodálkozva látta viszont szerb, orosz, vagy japán lapokban” — egészítette ki a képet a Pesti Napló. — „Világos, becsületes, kemény logikájú, jeles író” — így látta a liberális Újság munkatársa, aki különösen a fővárosi könyvtár fejlesztése körüli érdemeit húzta alá: „egymaga teremtette meg” az intézményt, mint könyvtárigazgató „mutatta meg teljes mivoltában képességeit. Éles szemmel tudta megválogatni munkatársait. Önmaga iránt könyörtelen munkás volt, sokat dolgozott, törékeny testéhez képest bámulatos energiával... Tudományos és társadalmi életünkben csaknem kivételes jelenség”. A Pester Lloyd október 1-i (reggeli) számában újból visszatérve Szabó Ervin személyére Leopold Lajos haladó polgári szociológus, Szabó Ervin barátja és tanítványa tollából közölt igen terjedelmes nekrológot, amely „új gondolatok aranymívese”-ként méltatta Szabó Ervint, „az ország egyetlen mintaszerű könyvtára” megteremtőjét, aki „könyvtári szakkérdésekben egyike volt a legelsőrangúbb szaktekintélyeknek Európában”, tudós szenvedélye „a középkori pergamenfestő szerzetesekére” hasonlított, mint írót a „stílus tisztasága, a finom elegancia jellemezte”, észre venni, hogy Marx e szindikalista kommentálója „Goethéhez és Aranyhoz is járt iskolába”. „Azt viszont fölényes gúnnyal fogja az utókor elkönyvelni”, hogy nem volt sem az Akadémia tagja, sem egyetemi tanár, csak „magántudós”. A radikális polgári Világ első nekrológjában hírül adta, hogy a Társadalomtudományi Társaság Szabó Ervin halálának másnapján tartott választmányi ülésén elhatározta: volt alelnöke képét megfesteti, emlékbeszédet tartat felette, az 1848/1849-ről írt, halála előtt befejezett művét kiadja, Magyarországon és külföldön megjelent írásait összegyűjteti és ugyancsak közreadja.

A magyar, egyszersmind a nemzetközi munkásmozgalom veszteségét látta Szabó Ervin elhunytában a bécsi Arbeiterzeitung (1918. október 1.), az osztrák szociáldemokraták napilapja szerzője. Szerinte „a tudományos szcciálizmus egyik legjelentősebb képviselője” volt, „könyvtárosi tevékenysége nem akadályozta, hogy a pártnak is értékes munkát végezzen”, műveit a nyugati szocialista folyóiratok és önálló fordítások segítségével „Európa-szerte ismerték”, „tudományos tevékenysége Magyarországon kívül is sok barátot szerzett neki, sok bécsi elvtárs is őszintén gyászolja”.

„Az utolsó két évtized egyik legmarkánsabb, legértékesebb közéleti egyénisége” volt, aki azonban, mert „nem szavalt, nem kiabált, nem intrikált, nem pajtáskodott, minden csoportnak gyanús idegen” maradt,— így értékelte Jászi Oszkár elhunyt barátját a Világban (október L). Afővárosi könyvtárról szólva állapította meg ugyanő, hogy az Szabó Ervin keze alatt „valóságos mintaintézmény lett, mely felvehette a versenyt a külföld legjobb kutatóműhelyeivel”, ha a háború nem jön közbe, a társadalomtudományi központ a világhírű brüsszeli szociológiai intézmény, az Institut Solvay egyenrangú budapesti versenytársává emelkedett volna 1918-ig. A polgári radikalizmus vezető ideológusa, a szocialista forradalmár Szabó Ervin néhány vélt és valóságos fogyatékosságának aláhúzásával politikailag igyekezett őt némileg a maga képére formálni rögtönzött portréjában, ugyanakkor nem leplezte, hogy Szabó Ervin leginkább szembetűnő vonása „az ő oroszos forradalmisága” volt, mégpedig „abban a magasabb tendeciájában”, hogy az egyezkedések, a vak hatalommal szembeni ravaszkodások helyett hitt az eszme, a propaganda, a betű erejében, „jól tudta, hogy mit jelent Oroszországban a nyomtatott betű”, a tömegek felvilágosítása terén és mit Magyarországon a népszerűsítő irodalom hiánya. „Talán ez a hite még tudomásszoHíjánál is nagyobb erővel vitte életpályáját a könyvek kultuszához”. — A szociáldemokrata Népszavában (1918. október 2.) Kunfi Zsigmond Szabó Ervinnek a szociáldemokrata párthoz fűződött kapcsolatait, ott végzett munkáját tolta előtérbe, átsiklott azokon a tényeken, amelyek Szabó Ervinnek a szociáldemokráciával való csaknem másfél évtizeddel korábbi szakítására utaltak, helyette azt hangsúlyozta, hogy a választójogi harcot nem tartotta feleslegesnek, csupán másodlagos fontosságúnak. E lényegében ferde beállítottság, ill. beállítás ellenére Kunfi gyászkeretes emlékezésének pozitívuma lett, hogy kiemelte:

181