Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

„A forradalom melegágya” (1916-1919)

és ezek közé sorolták őt annak ellenére, hogy a szociáldemokrata párttal való szakítása köztudott dolog volt, Szabó Ervin már akkor egyértelműen a háború ellen lépett fel, amikor a munkásság egyetlen pártja és annak lapja, a Népszava még fenntartás nélkül a háborús politika támogatására szólította fel híveit. 1914—1915 fordulója táján írt és a Szocializmus, illetve a Huszadik Század című lapokban megjelent első két jelentősebb tanulmánya (Marx és Engels és a háború1, Gazdasági szervezet és háború2) lényegében az akkor folyó világméretű öldöklésnek a tömegek számára való haszontalanságát mutatta ki. Szabó Ervinnek ez a korai felismerése és nyílt színvallása, olyan időpontban, amikor a hivatalos szociáldemokráciától hiába vártak hasonló útmutatást az igazságot a szocializmusban kereső munkástömegek és értelmiségiek, lett a záloga annak a tiszteletnek, amely őt a háború utolsó éveiben mint a már egyetemes békeóhaj megtestesítőjét övezte. Nem rendítette meg hitelét az sem, hogy a közbeeső időben, amikor szenvedélyesen kereste a háborúból kivezető utat, téves elméleteket hirdetett. Szabó Ervin téves elképzelései legfeljebb szűk körökben és ott is csak ideig-óráig hatottak. Az előbbiekkel párhuzamosan közreadott leleplezései a német—osztrák—magyar szociáldemokráciának a munkások érdekeit eláruló politikájáról3 viszont annál mélyebb nyomokat hagytak az olvasókban és a magyar munkásmozgalmon belül is mind szélesebb hullámokat vetettek.

Szabó Ervin mellett a fővárosi könyvtár több más munkatársa is gyakorlati példákkal szolgált arra, hogyan kell a könyvtárosnak minden lehető eszközt megragadnia a béke propagálására imperialista háború idején. Ki kell emelni Dienes László humanista szenvedélytől fűtött írásait, amelyek részben a fővárosi könyvtár központjába érkező békeharcos irodalom széles körben való propagálását is jelentették, így például a Huszadik Század 1915-ös évfolyamában „Az ár ellen” cím alatt Dienes rámutatott arra, hogy a soviniszta-militarista hullám csaknem az egész európai értelmiséget hatalmába kerítette, majd igen alaposan ismertette Wilhelm Herzog már említett Forum című müncheni lapját és magának Her- zognak írásait, kiemelve, hogy íme akadnak, akik szembe mernek szegülni az árral4.

A háború morális pusztító hatását leplezte le Dienes egyéb kisebb cikkeiben, előadásokban is, így például 1918-ban Egy entente vélemény cím alatt, ezúttal egy ellenséges országbeli folyóiratot (Revue de Métaphysique et de Morale) ragadott ki, mely ugyancsak a fővárosi könyvtárban volt megtalálható. Belőle részletesen G. Belotnak a francia és a német demokráciát összehasonlító, németellenes- ségében szokatlanul mértéktartó tanulmányát értékelte és ennek során szerét találta, hogy a központi hatalmakban egekig magasztalt német polgári demokrácia csalárdságát leleplezze. Az előbbieknél is nyíltabban háborúellenes Dienesnek „Egy bátor ember: a Nicolai eset” című 1917 végén közreadott portréja, melynek magvát ismét a fővárosi könyvtárba érkezett munka, F. G. Nicolai Die Biologie des Krieges című, a háborút mélységesen emberellenesnek minősítő, ezért a semleges Svájcban kiadott és a maga idején nagy feltűnést keltett könyve adta. Dienes példaképül állította az olvasók elé Nicolai berlini professzort, Vilmos császár feleségének házi orvosát, aki minden rábeszélés, megkörnyékezés ellenére, annak az árán is, hogy a katedrától, a császárné mellett betöltött tisztségétől, katonai rangjától megfosztották, közlegénnyé degradálták, vidéki szolgálatra rendelték, nem hallgatott, hanem megírta a háború ellen lázi tó könyvét.

Végső kicsengésében a háború elítélését szolgálta nem sokkal annak kitörése után Kőhalmi Béla Elpusztult és fenyegetett könyvtárak című beszámolója, a szerkesztésében megjelenő Könyvtári Szemle 1914 július—decemberi számának első cikke, amelyből a német császári hadsereg által legázolt, és a német sas rajongóitól kicsúfolt kicsiny Belgium egyik büszkeségének, a louvaini egyetemi könyvtárnak a német hadsereg által való megsemmisítését, az egyetemes európai kultúrának így okozott veszteséget ismertette. Kőhalmi (talán a cenzúrára való tekintettel) felemlített néhány „enyhítő körülményt” a német hadsereg eljárása mellett, de általános következtetései, melyek szerint a háború nem kímél semmi kulturális értéket, aligha növelték az olvasók harci lelkesedését. Pacifista kicsengése volt annak a kis számvetésnek is, amelyet a Könyvtári Szemle Kőhalmi Béla által szerkesztett „Krónika” című rovata a német szociáldemokrata Vorwärts nyomán közölt 1917-ben (39. old.), eszerint a háború addigi két és fél esztendeje alatt hadicélokra fordított milliárdokból legalább 3000 népkönyvtárat, 3000 népházat, 200 múzeumot és még számtalan egyéb közintézményt emelhettek volna.

1917—1918-ban főként a Huszadik Század hasábjain a könyvtárba akkor (1917-ben) alkalmazott György János, korábban a kolozsvári unitárius theológia professzora és a több éves frontszolgálat után hazabocsátott Braun Róbert léptek sorompóba a könyvtár alkalmazottai közül a béke ügyéért, mindketten a Huszadik Század 1917—1918-as évfolyamaiban.

1 Szocializmus 1914—1915. 502—511 old., Szabó Ervin válogatott írásai 1958. 344—358 old.

2 Huszadik Század 1915. 1. köt. 1—37 old., Szabó Ervin válogatott írásai 1958. 359—407. old.

3 A szociáldemokrácia válsága - Huszadik Század 1916. 1. köt. 398—400. old., Szabó Ervin válogatott írásai 408—411. old.; Demokrácia és szociáldemokrácia. - Huszadik Század 1917. 1. köt. 259 - 261. old.; Szabó Ervin válogatott írásai. 1958. 417—419.; Szociáldemokrácia és politikai erkölcs. - Világ 1918. márc. 24., 28.; Szabó Ervin válogatott írásai 1958. 420—426 old.

4 Huszadik Század 1915. 2. köt. 302—311. old.

174