Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

„A forradalom melegágya” (1916-1919)

désnek nyomát sem találjuk, másfelől, hogy a claire-obscure eszközeivel operálva a szerző (Szabó Ervin) riasztó módon állította szembe a könyvtár reményteli fejlődését a háború kitörése (1914 augusztus legeleje) időpontjáig azzal a csapással, amelyet a katasztrófa kirobbanása okozott.

Az előbbinél sokkal világosabb állásfoglalással találkozunk a második háborús esztendőről (1915) szóló összefoglalóban, annak mindjárt legelső passzusában, amely az akkor még semleges USA könyvtárosaira hivatkozva expressis verbis azt az útmutatást adta, hogy az egyes emberek egyéni világnézetétől függetlenül, amely lehet harcias, vagy békés, „a könyvtárosnak csak egy álláspontja lehet — éspedig háborúellenes”.1

Ugyanezt a felfogást propagálta hangvételével, a tények, adatok csoportosításával az 1916-ról szóló visszapillantás, még élesebben az 1917-es évről kiadott jelentés, mindkettő a világégésnek az intézményre gyakorolt sorvasztó hatását összegezte és az utóbbiban, az „1918 április végén” keltezett áttekintésben Szabó Ervin minden jóérzésű és a józanság szikrájával rendelkező embert megdöbbentő adatokkal érzékeltette, hogy végzetes és jóvátehetetlen pusztítást idézett elő az ifjúság sorait megtizedelő háború a nemzet életében, immár az értelmiség négy generációját szigetelte el a nagy kultúrnépek civilizációjától.2

A hivatalos könyvtári kiadványokban nem igen eshetett szó arról, hogy milyen eszközökkel küzdött az intézmény az ellen az elvadult soviniszta, (akkor éppen az angol-, francia és belga nemzetek ellen uszító) militarista hangulatkeltés ellen, amely az egyetemek katedráiról, a templomok szószékeiről ugyanolyan hangerővel süvített, mint a sajtó hasábjairól, vagy a hivatalos fórumokról.

Az intézménynek az a törekvése, hogy a két semleges ország, Svájc és Hollandia, világszerte ismert könyvkereskedő cégei (az Olschi, illetve Nijhoff cégek) útján beszerezte és az olvasók rendelkezésére bocsátotta a „másik oldal”, az angolok, franciák és a (németek által) megszállt Belgium emigránsainak kiadványait, sajtóját, önmagában is az elfogulatlanság egyik megnyilvánulásának tekinthető.3

Ezeknek az akcióknak jelentőségét növeli, ha felemlítjük: ismereteink szerint a háború első szakaszában nemcsak Magyarországon, hanem az egész Monarchiában a fővárosi könyvtár volt az egyetlen nyilvános közgyűjtemény, mely folyamatosan beszerezte az ellenséges országok könyv- és sajtóanyagát.

A fővárosi könyvtár által kiadott „A világháború legújabb irodalma” című bibliográfiai sorozatba fel is vették, ezzel lényegében propagálták az ellenséges Angliából és Franciaországból sok viszontagság után beérkezett kiadványokat. Propagálta azt a Kőhalmi Béla által szerkesztett Könyvtári Szemle is.4

A fővárosi könyvtár vezetőségének azt a törekvését, hogy az ellenséges országok szellemi termékeit is beszerezze és hozzáférhetővé tegye, semmiként sem tekinthetjük az antant hatalmakkal való rokonszenv megnyilatkozásának, mert ennek élesen ellentmond Szabó Ervin és munkatársai több nyilvános állás- foglalása. Egyszerűen annak a több alkalommal hangoztatott szemléletnek gyakorlati érvényesítéséről volt szó, hogy el kell követni mindent az egymással szembeállított nemzetek kultúrkapcsolatainak folyamatos fenntartására. Ezt az eszmét fejtette ki Szabó Ervin Az európai kultúrközösség a háború után című cikkében, ahol megrótta azokat az írástudókat (köztük Krúdy Gyulát), akik a nemzeti magábazár- kózásnak a modern civilizációban teljességgel képtelen programját hirdették. Tényekkel és számokkal mutatta ki, hogy az egymással háborút folytató angol, francia, orosz és a német, osztrák, magyar nemzetek kultúrája már régóta összefonódott. Világszerencsétlenségnek minősítette a katasztrófát, amely bár átmenetileg, de mégis megszakította a kultúrák egészséges cseréjét.5

Az ellenséges országok sajtótermékei egyébként nagy általánosságban nem különböztek a központi hatalmakétól: ugyanolyan gyűlölettel uszítottak a németek és szövetségeseik ellen, ahogyan emezek az antanttal szemben tették azt.

Az efféle antant-kiadványok persze nem felelhettek meg a célnak, annak, hogy józanabb belátásra bírják a központi hatalmak propagandájától elvakított olvasót.6

De azért néha még az elfogultan ellenséges művek is tartalmaztak annyi leleplező tényanyagot, hogy gondolkodásra késztessék a higgadtabban ítélkezőket. Ilyen volt például az egyik angol tanulmány a háború legnagyobb haszonélvezőjéről, a német Krupp-dinasztiáról, amely hatalmas vagyonát és befolyását tengernyi vérből sajtolta ki, vagy egy másik, amely Vilmos császárt, mint a háború kirobbantóját beszédeiből vett idézetekkel leplezte le. Ilyenek a nagy belga költő, Verhaeren megrázó írásai a hatalmas

1 A Városi Nyilvános Könyvtár 10. jelentése az 1915. évről. 1. old.

2 A Városi Nyilvános Könyvtár 11. jelentése az 1916. évről, A Városi Nyilvános Könyvtár 12. jelentése az 1917. évről.

3 A cenzúrával és a miniszterelnökséggel folytatott küzdelem aktáit 1. a „Cenzúra 1914—1915” című könyvtári irattári mappában. A svájci Olschi-céggel és a hágai Nijhoff céggel folytatott levelezés sokszáz darabját 1. a könyvtári irattár „Olschi” illetve „Nijhoff” című vaskos aktakötegeiben.

4 Könyvtári Szemle 1915. 197. old.

5 Könyvtári Szemle 1915. 1—10. old.

6 Inkább ellenkező hatást váltottak ki, így pl. valószínűleg a háború alatt írta bele ceruzával valaki Piermarini What I saiv in Berlin című 1915-ös kiadású könyvébe (32512 raktári szám) „Plentiful of naivities and impudent lies” - (Tele van naivitással és arcáüan hazugsággal). — Egy másik antant kiadványban, ugyancsak 1915-ös megjelenésű,,, In the enemy’s country” (32530) a címe, ez olvasható: „Haszontalan fecsegés... kár a könyvtár pénzéért.”

171