Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
Szisztémát: „Amely könyvtár veie él, tudatában lehet, hogy sok száz könyvtárral azonos eljárást követ és oly rendszert használ, amelyet kiváló szakemberek megvitattak... Egyaránt megfelel nagy és kis könyvtáraknak ... a legegyszerűbb valamennyi rendszer közül... olcsóbb minden más rendszernél a munkamegtakarítás által. .. igaz, hogy semmiféle filozófiai-rendszer próbáját nem állaná ki... de a cél, hogy az olvasó gyorsan tudjon kiigazodni rajta” — e célnak pedig tökéletesen megfelel. A Bevezetés az alábbi felhívással végződött „Nagyon kívánatos, hogy minden könyvtár oly gyorsan fogadja el e rendszert, amint csak lehet. Minden halasztás csak fokozott pénz- és idővesztességgel jár.”1 Az eltelt fél évszázad fejleményei Szabó Ervin jövendölését igazolták. MÁSFÉLSZÁZEZER KÖTET ÜJRA FELDOLGOZÁSA Az új szerzemények szakozásánál 1912 elejétől bevezetett tizedes osztályozás alkalmazása csak egyike volt az újításoknak. Az 1913-as Értesítők szerzeményezési jegyzékében már észrevesszük, hogy a címfelvételezésnél is a nemzetközileg legelterjedtebb formák követésére tértek rá, így többek közt, 1913 elejétől már nem kerek zárójelben, hanem a nemzetközileg használt „p.” (pagina) jelzéssel közölték a lapszámot, mindezek azonban csak „előcsatározások” voltak, mert a tízes évekig felhalmozódott hatalmas könyvtömeg teljes átdolgozására a nyomorúságos helyviszonyok miatt, melyek a városházi otthonban nyomasztóan ránehezedtek az intézményre, nem gondolhattak komolyan. A munka dandárját végül mégis ezen a helyen végezték el, mégpedig ama nem kívánt 11 hónapos zárvatartás „jóvoltából”, amely ellen még 1913 április—májusában is kézzel-lábbal hadakoztak. Szabó Ervinék részéről teljesen érthető volt ez a hadakozás : az olvasóforgalom fenntartását minden egyéb követelmény fölé helyezték. Történeti távlatból mérlegelve a dolgot, most már mégis azt mondhatjuk: az eredetileg három hónapra kontemplált, végül 11 hónapra nőtt szünet „a legjobbkor” jött, ugyanis egyedül ennek volt köszönhető, hogy az átdolgozást nagyrészt végre tudták hajtani. Egy esztendővel később már nem lett volna rá lehetőség: kitört a világháború, csökkent a létszám, drágult a nyersanyag egyéb feladatok kerültek előtérbe, a szabadabb mozgási lehetőséget Ígérő könyvtárpalotából pedig nem lett semmi. A nyilvános szolgálat beszüntetésére, mint említettük, 1913. június 1-én került sor. Már készen állott a 64 ívoldalra terjedő „Utasítás”, amelynek alapján június 10-én megindult a „roham” a gyűjtemény gyökeres újjászervezéséért. Sietni kellett, ekkor ugyanis nem tudták, hogy a 3 hónapból 11 lesz és még all hónap sem lesz elég ilyen roppant feladat befejezésére. A munka legfőbb irányítására Kőhalmi Béla kapott megbízást, a legkényesebb feladat, a katalógusok átdolgozásának vezetéséhez és végzéséhez Pikier Blankában, a katalogizáló csoportvezetőjében kapott kitűnő támaszt. De ebben a hatalmas „rohammunkában”, (amely végül hónapokig-évekig tartott) a zárvatartás idején mindenkinek részt kellett venni, ahogyan maga Szabó Ervin jegyezte fel, „az igazgatótól kezdve” minden egyes dolgozóra nagy feladatok hárultak. A vállalkozás roppant méreteit a laikusok számára is világossá teszi, ha arra az egyetlen adatra utalunk, hogy a selejtezés és leválasztás előtt kereken 145 000 kötettel álltak szemben. A statisztikai hivatalnak átadásra került mintegy 10 000 kötet kiválogatása is óriási figyelmet követelt, ennél is nagyobb koncentrációt további kereken 20 000 kötet selejtezése. A könyvtár összállománya az 1914 végi állapotról szóló jelentés szerint körülbelül 108 000-re olvadt le, ebből a leginkább munkaigényes központi anyag kereken 87 000 kötetet tett ki, a többi a fiókok állományába tartozott. A 87 000 kötetben természetesen már az 1913 júniusa óta elért szaporulat, így a Vámbéry hagyaték is benne volt. A feldolgozásra érdemesnek tartott anyag önmagában is óriási munkát követelő kiválasztása után a könyvtár tartalmában is felfrissült, jellege megtisztult; a selejtezésnél az olvasók érdeklődése szolgált legfőbb mércéül. Maga a selejtezés azonban, bármennyire is igényes, sok időtrabló tépelődést, mérlegelést követelő feladat volt, méreteiben mégis eltörpült az átdolgozás, azaz újrafeldolgozás munkája mellett, amelyet az egykorú iratok és nyomtatott évi jelentések2 hol „revizíó”-nak, hol „újjárendezés”-nek, máskor „átdolgozásának, „átrendezésének neveztek. Kőhalmi Béla szóbeli közlése szerint a munka megindításakor, 1913 júniusában a könyvtár vezetősége 1 A Fővárosi könyvtár osztályozása. 1912. p. 12. 2 L. Irattár. Revízió 1913—1914, továbbá a Főv. Könyvtár Értesítője 1914. évf.-ban Szabó Ervinnek az „Üjjárendezés”- ről írott cikkét, az 1915-ös évf.-ban Kőhalmi Bélának a katalógusokról készített jelentését. 110
