Katsányi Sándor - Tóth Gyula: A főváros könyvtárának története 1945-1998 (Budapest, 2008)
Kultúrforradalom és diktatúra. Az "ötvenes évek" indulása 1949-1953
KULTÚRFORRADALOM ÉS DIKTATÚRA AZ „ÖTVENES ÉVEK" INDULÁSA 1949-1953 1948-49-ben a koalíciós időszak korábbi többpártrendszerét az egypárti diktatúra váltotta fel. Az új politikai helyzetben a kultúra a berendezkedő hatalom számára fontos szerepet kapott: a dogmává vált ideológia teljes körű elfogadtatását, az ettől eltérő nézetek felszámolását kellett szolgálnia. A kultúrának az ideológiával érintkező területei - a közoktatás, a közművelődés, az irodalompolitika - egyrészt kiemelt állami támogatásban részesültek, másrészt totális felügyelet alá kerültek. A „kultúrforradalom"-nak ez a kettőssége jellemezte az ötvenes évek elejének magyar könyvtárügyét is: kiemelt támogatás-fejlesztés egyfelől, a politikai-ideológiai szerepnek való teljes alávetettség másfelől. „A Párt a legnagyobb mértékű támogatást nyújtja a könyvtárosoknak" - mondotta Dobos Piroska a Budapesti Pártbizottság munkatársaként 1949 őszén - „de el is várja, hogy harcolnak a nacionalizmus, sovinizmus, kozmopolitizmus és klerikalizmus ellen, és erősítik a szeretetet a Párt, Rákosi elvtárs és a hatalmas Szovjetunió iránt."1 A kiemelt támogatás és figyelem a könyvtárak egyik felére, a közművelődésiekre vonatkozott (az ekkor „tömegkönyvtár"-nak, „népkönyvtárának nevezett intézményekre), melyek jellegüknél fogva alkalmasak voltak a kívánt politikai-ideológiai szerep betöltésére, a hatalom által deklarált „fokozódó osztályharc"-ban való részvételre. A könyvtárak másik része, a hagyományos gyökerű tudományos és szakkönyvtárak, különösen a régi állományú általános tudományos könyvtárak, a hatalom számára ezekben az években voltaképpen érdektelenek voltak. A magyar könyvtárügy szakmai képviselők - elsősorban az Országos Könyvtári Központ vezető személyiségei - megkísérelték a rendkívüli fejlesztési lehetőséget kihasználni, az adott politikai korlátokon és gazdasági lehetőségeken belül egy szakmailag elfogadható új könyvtárhálózat kialakításán munkálkodtak. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárt illetően az ötvenes évek indulása egészen mást hozott a hálózat és mást a Központi Könyvtár számára. A hálózat hatalmas politikaikultúrpolitikai hátszelet kapott: fennállása óta minden addigit toronymagasan felülmúló fejlesztésben részesült. A létesülő fiókkönyvtárak száma, az állománygyarapítás nagyságrendje, a könyvtárosi létszám többszörösen felülmúlta a korábban elért legmagasabb szintet is. Ezzel párhuzamosan viszont a politika most olyan közvetlen és teljes kiszolgálást követelt meg a könyvtáraktól, melyre a korábbi rendszerekben nem volt példa. Ezt a kiszolgálást a hatalom nagyrészt meg is kapta. „A könyvtár a szocializmus építésének igen fontos területe" - foglalta össze a fiókkönyvtárak helyzetét 1949 elején Solti Andrásné, a hálózat vezetője. - „A munkásság osztályharcának új formái között a kultúra frontján kell most előrenyomulnunk és felszámolnunk a burzsoáziának a tömegek szellemi érdeklődésére való befolyását. Ezen a fronton látom én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár leglényegesebb feladatát."2 1 A könyvtárosok a kultúrfront fontos katonái. In: Szabad Nép, 1949. okt. 8. 2 Nyilatkozik az első női könyvtárigazgató. Fővárosi Napló, 1949. jan. 29. 2. p. [Solti Andrásné. Helyesen: aligazgató. K.S.]
