Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"…több kulturát ennek az országnak…"
145 ORFEUMOK TÁJÁRÓL Gunnyasztunk néha együtt az anti-Mariusok, kik megtaláltuk Karthágót. Álmatlankodunk az éjszakában nosztalgiánk nagy betegei. Párizs lángol egyikünk lelkében, Berlin vagy Róma a másikéban. Ez sem bizonyos. Csak az bizonyos, hogy elhervadunk itten Aj Karthágóban, Budapesten. Néha megembereljük magunkat. H iszen bölcs ember sivatagban is bölcs ember maradhat. És vállaljuk Budapestet. Bekeríttetjük általa magunkat. Fecsegünk, mintha vidám bankifjak volnánk. Dehát egészen el nem alkudhatjuk magunkat. A magyar társadalom akaratos, nehéz, késő differenciálódásáról nem beszélhetünk talán mindig? Hát miről beszéljünk? Eszméden életéről az tij Karthágónak? Művészi szenzációkról, melyek nincsenek? Smólen Tóniról, vagy a János vitézek versenyéről? Beszélgetünk Josefine Sabelről. Ez a Josefine Sabel valaki ma itt. Én különben is Paul Adammal együtt régen torkig vagyok a színházzal. Nem kell, nem kell, és Budapesten százszorosán nem kell. De ez gyűlöletes hang, és ne gyűlölködjünk. Jeles az ügyben az, hogy embereknek, kik intenziv, betegesen intenzív intellektuális életet élnek, ma Josefine Sabel jut az eszükbe, ha már nagyon nagy a szándékuk arra, hogy érdekességet keressenek Budapest sivatagéletében. Ez a Josefine Sabel talán amerikai nő. Bizonyosan nem fiatal. Nagyszerű, huncut egy nő. A Fővárosi Orfeumban láttatja és hallatja magát. A rangos, kipróbált, ördög, pompás színésznő. És nem német. Okvetlenül gondosan ápolt körmöcskéinek a hegye se német. Inkább francia, inkább angol, inkább magyar, inkább minden, sőt leginkább az, aminek mondja magát: amerikai. Az: amerikai. Aki kigunyolja ezt az egész erdnyedt világot, a saját mesterségét és önmagát. Egy csdfolodó, táncos énekdarabjával többet ébreszt bennünk a magát agyongondolkozó ember érzéseiből, mint nyolc színháznak ő repertoárjuk. Ez a nő megmagyarázza, miért rettegnek a párizsi színházak az orfeumtól, s Londoban miért nőttek máris a színházakra az orfeumok. Az orfeum nya- koncsípi az életet. A színház ősi, forspontos alkalmatossággal baktat utána. Nem nyilvánvaló ebből, hogy az ember bókoljon Rudnay rendőrfőkapitánynak? Beszélhetnek a rendőr-észről, ami tetszik. A rendőr-ész pompás ész. Primo vivere, deinde philosophari. Az orfeum kell tehát vigyázzunk az orfeumra. Bárcsak volna egy Rudnayuk a színházaknak is. Rudnay rendeletet adott ki, s legelőször is az dicsértessék e rendeletből, hogy germanofób. Ha ezer szomorú okunk nem volna a német géniusztól félni, elég a kulturemberi ok. És fájdalmas dolog, hogy a budapesti orfeumok azt hitetik el a világgal, hogy a német brettli-szellem felsőséges valami. A fenét az. Egyszerűen német, pocsolya-járó . Rudnay azt kívánja, hogy legalább fele az orfeumok színsorának igazán magyar legyen, s álljon azon a nívón legalább is, mint a német. Ez csak nem nagy dolog? Most már ad az orfeumnak színészeket a színészegyesület. 184
