Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"…több kulturát ennek az országnak…"
140 MAGYAR CIKLUS A magyar Nemzeti Színház most ciklusban bocsájtja elénk azokat a magyarokat, kiknek mondanivalóik vannak számunkra az életről, mondjuk: Életről. Kis gyanakvások, pletykák, intrikák hínárjából kiszakítjuk lábainkat. A magyar ciklus csúnya, budapesti legendaköre fölött ellépünk, s megyünk azon urak elé egyenesen, kik jöttek hozzánk mostanában hirdetni az igét. Istenem, istenem, borzongunk a kietlenségben, s megrettenve nézünk a saját lelkűnkbe: hát mi is csak ezt látjuk, érezzük ki az életből? A magyar élet nem is Élet talán, s magyarul nem lehet álmodni sem? Ezennel nem írunk le egy élő nevet sem. Csak emlékeztetünk mindenkit a magyar Nemzeti Színház újabb estéire. Miket és kiket hallottunk az emberről és az életről szólni? Kis, részlet-emberek, kik nem akarnak kevesebbet, mint magukhoz alacsonyítani a világot, beszéltek hozzánk s szóltak viaskodásokról, melyek kakasháborúk, és közöltek álmokat, melyeket méltatlan dolog volt megálmodni. Büszke, meredek, bus és bölcs kálvária helyett sámedlire hágtak ez urak, s onnan tekingetnek szét. Az egyik borzas kis fantáziájával az ikaroszi problémát áttelekkönyvelteti egy kisbirtokosra, meghajszolja az alakjait még közönségességükben is képtelen tereken, s azt mondja: ez a magyar élet. A másik kikönyököl egy zsúros ház ablakán, s szendviccsel preparált gyomorállapotban betekinti az életet, s darabot ír róla. De mindre rálicitál az az i/r, a ki becsületes átmelegedéssel fogadja be ugyan leikébe, amit látáshoz nem szokott falusi szemek megállíthatnak,/?/ s meg akar vidámítani bennünket, be akar világítani az élet szent, titkos tárnáiba ama fölemelő, ragyogó, krisztusi bizonysággal, hogy e nagyszerű életben létezik derék - mágnás. Egy árvaszéki problémát fogalmaz meg aztán egy másik úr a lelketlenség cikornyás hangján. Ejh, ne folytassuk. Semmi, semmi. A mi irómfívészeinknek kínai nyelven van írva az élet. A mi Herkuleseink félutat sem járnak. Nem kettőt. Se nem viaskodnak, se nem álmodnak. A magyar Nemzeti Színház pedig e héten ítéletet mondat felettünk egy Madách Imre nevű, sajnos, már néhai úrral. Hiszen jól van; legyen igazuk azoknak, kik úgy vélik, hogy Az ember tragédiájába sokat beleálmodtak már jóval előbb. De ez a néhai magyar ember müy magasságokban járt, miket látott, érzett és szólt. Dörgedelmes lesz az ő ítélete. De hasznos csak úgy, ha Somló Sándor is segíteni tudna neki. De vajon nem sámedli-ember-e ő is. S nem sámedli-magasság-e az egész mai magyar Nemzeti Színház? Okvetlenül kezdjük már sokan szomjuhozni az i- gazi Életet s az igazi Művészt. Talán-talán összeakadnak ők, s akkor még a Nemzeti Színház sem tudna útban lenni. Fölrugódnék. Hejh, de csak jönnének ők már, óh magyar cildusos szomorú világ!... F 1905. április A.E. ÖPM VI. Bp. 1966. 146-147. 1. 178
