Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"

- Megint a te ostoba rébuszaid, öreg.- Nem is olyan ostobák, fiam, csak magyarok. Szeretném már, ha minden szegény magyar művészfigura tisztán látna valamit. Ott kezdődik ez a valami, hogy Magyaroszágnak semmi szükséges sincs művészre. Nem is volt soha, tehát nem is lesz*. A bolond gőzös elvisz bennünket Rómába, Münchenbe, Párizsba. Hazajövünk, s ágy teszünk, mintha Magyarországon ránk szerep várna. Egymást bolondítjuk; író a piktort, piktor a színészt,színész a muzsikust.... Ne higgy azoknak, akik azt mondják, hogy ez az ország Ázsia. Éppen most van ki- derülőben, hogy Ázsia és a művészet elválaszthatatlanok. Ez az ország, ellenkezőleg, egészen európai. Európai és politikai megrögzítése az örök művészet- ellenes áramlatnak. Mágnásaink a leggyönyörűbb példái annak, hogy a sokszázados jómód sem okvetlenül csinál kultúrát. A furcsán dzsentrinek keresztelt zagyva és züllött seregnél pedig a hottentottákban is megértőbb híveket nyerne

a művészet. Sőt Magyarországon még az sem véletlenség, hogy itt a zsidóságnak a legértéktelenebb eleme jut szóhoz és sikerhez. Az, amely a magyar bűnöket angyali tökéletességgel szedi magára. A népről ne szóljunk, a nép már nincs is. Megölték, vagy kikergették az uralkodó barbárok. Mindezek így lévén, mit akarunk mi? Ámító mtívészpártolások valahogyan el ne hitessék velünk, hogy szükségesebbek vagyunk a belvárosi plébániatemplom vak koldusainál. E koldus, terhelt és hazug magyar kultúrában mi annyiak vagyunk, mint a megtűrt nők. Nagyon természetes tehát, ha e nők legkiválóbbjaiból válogatjuk múzsáinkat vagy feleségeinket. Ha valaki elkoptatta magát mint leány, férjhezmegy, mint Vermes Klára. Uj , vonzó címben és köntösben áll rögtön a földesurak és a Lipótváros kóbor pénzű urai előtt. S mt^el ez urak hallottak valamit a művészetről dörögni a külföldön, tehát kegyelmesen előnyben részesítik a mŰvész- -feleségeket. És mivel mi művészek vagyunk, és nekünk élnünk kell, tehát mi nőül vesszük az urak volt vagy leendő maitresse-eit. S ezt ezután magunk között művészi életnek nevezzük. így van ez, fiam, ha van is kivétel, s ha nem is csináljuk mindig tudatosan, mint ahogy valószinűleg nem csinálja ez a kis bolond Török.

Mások is beszéltek kettenként, s a részeg Török sokszor hallotta a nevét. Berúgott, sápadt arcát a fiúk felé emelte hát, s szólott dadogva, egyszerűen; - Most már menjünk a fenébe, fiúk, délben a menyasszonyommal kell ebédelnem.

S fölvetette a gonosz Genes is a fejét; - Adna neked Klára, ha tudná, hogy milyen rossz társaságba kerültél.

Török, a kis sovány, lobogó, bolond magyar színész jámborul s majdnem szepegve válaszolta;- Ö, Klára, az áldott, drága, jó leány, most mindennap a mi dolgunkban fárad. Annyi látogatást tesz szegény, s én hiszem, hogy két derék szerződés lesz a vége.

Éljen, éljen, s kiürítették az utolsó poharat is a fiúk. Az első utcasarkon megostromoltak egy virágosboltot a művészek. És a bolt minden virágját elküldték Vermes Klárának, aki szintén mulatott az éjszakán. Urakkal, akik a szép művésznőtől, ki asszony és feleség leend, nem sajnálják a pezsgőt. Elküldték a bolt minden virágját Vermes Klárának a fiúk, a Török menyasszonyának s az ő;- közös múzsájuknak.

BN 1906. december 16.

ÖN Bp. 1961. 585-587. 1., 1343. 1.

104