Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)

Függelék: Idegennyelvű versek Geréb László fordításában

Látta: ni, Hunna amott áll, társai közt kimagaslik, véle kísérete van, s partra kikötve hajó. Mintha nyűgös jármát bőszült bika hányja nyakáról és az igára dühöng, tartja amely rabul őt: úgy dühödött fel most Ister, de szemérme se hagyja;

rajta esett szégyent torlani szomjuhozik. Szégyeli, hogy megijedt és szégyeli azt, hogy a vállát most, amidőn csak üres, vesse a csónak alá.

Hunna helyet keresett, szemléli, ahol lepihenjen,

s földön, part közeién elnyugodott, lehevert.

Ott a csinos pázsit kínálta füves nyoszolyáját —

(lágy heverőt bűnnek tart a vitéz, ki derék !).. .

Ister amint ott volt, gyúlván haragos hevületben,

látta, hogyan heverész ottan a Mars-i leány.

Már fut is és szólott: — Bosszút állj és ne halasztgasd;

most az idő kedvez, tán soha nem lesz ilyen. . .

Nyomban támadvást szólítja a medre erőit,

fegyverben híván partja között a folyót.

Jöttek a hullámok s ő feltorlasztja a partról,

merre a zord nyoszolyán Hunna pihen szelíden.

Pillanat és a dühös nedvek ki a partra tolongnak, és a feláradt víz parti szegélyre kiönt. —

Hunna az álomtól kábult — a habok hogy elérik, még mielőtt tudná, már megitatja a víz.

Felkél háromszor, küzködve, de újra leroskad;

harcol a víz ellen, bárha elönti a víz.

Összeszedett mégis minden virtust, ami tellett, méltatlan véggel el ne veszejtse a hab.

Hogy fut az árvíz elől, Hunnát Európa figyelte, s íme az istennőt megragadó ez a baj...

Esdett és Jupitert meghatja a szó, meg a könnyek, és a vesződőnek gyors segedelmet is ád.

Vízre leszáll, Istert dorgálja, miért cselekedte

ezt a gonoszságot, s visszaaláz vizeket.

Három Párkának meghagyja, hogy el ne metélje Hunnának fonalát teljes időnap előtt.

Hallja a Párka a szót, de fonalja a vízben elázott;

hasztalan itt minden, — nincs ami rajta segít.

Fekszik az istennő, ártón a folyó leteríti:

Isternek mégsem juthat e győzedelem.

Bár siető Sorsot fel nem tarthat Jupiter sem,

még megelőzheti ő mostan e csúnya halált.

Szólt: — Akiért könyörögsz, Európa, tied lesz a nimfa, ten kebelednek már része örökre marad.

S íme, tömeggé nőtt, rögvest elterjed a teste;

szűz vala még az előbb — s földterület leszen ő.

Emleje heggyé lesz, völgyekké válik a torka, hajzata erdővé hirtelenül kivirul.

Rét és szántóföld kerekül termékeny öléből —

nem szülhet gyereket: termi a drága kalászt.

Gondolom én: amiért szűz méhéből a kalászunk, jobb a vetés itt, mint Ázsia dús mezein.

Mindene mássá lön, testének csak neve régi:

istennő neve volt — most a vidék neve ez...