Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
I. A "nagyvilágias korát élő Budapest"
Pestet, mint a bánattól meggyötört, kis örömöknek is nagyon örvendező várost - mint egy kopott, elhanyagolt leányt, akit boldoggá lehetett tenni egy ajándékba adott kucs éber skatulyával -, és Pest egyszerre levetette szerény álarcát, és évről évre több ékszert rakott magára, tdl hangossá lett az igénytelenke ,hazárd- dá a takarékos, kifejlett mellét mutagatta a zárdái szigorúságban felnevelkedett hajadon, felragyogtak a redut ablakai, mintha már elfelejtették volna Henczi á- gyúit, lármás és élni vágyó és más arculatú lett a Dunasor, amelyre Ferenc József még mindig úgy emlékezett, mint első ifjúságában látta, mikor Széchenyi István gróf kormányozta a parti homokban fodrozott sörényű arabs paripáját... Pest hűtlen lett. A gyanakvó Ferenc József úgy érezte talán, hogy ebben a városban csak azok rikoltanak feléje őszinte elragadtatással, akik már nyugdíjat kapnak tőle, vagy azok, akik még nem jutottak megfelelő álláshoz. A kurtizánná lett, rafinált város elfelejtette a győztes katonát, akinek keblére vetette magát tapasztalatban üdeségében, mikor az diadalmasan bevonult a városba. Elmúlt vállának és nyakának szenteltvíz illata, Pest felnyitotta lesütött szemét, és nem elégedett meg többé mézes mogyoróval, aranyfüstös dióval, diákkoszttal. Észrevette szépségét, fejlődő bájait; kibontakozott nagyvárosias ga- mintermészete; értékelni kezdte magát az egykori penészvirág, és a fukar öregúr mérgeskedve tapasztalta, hogy már nem szereti őt ez a nagyigényü kokottá vált Pest. A szende szűz, aki a hatvanas években boldogan utánozta a kereskedők és iparosok bálján látott Erzsébet királyné hajkoszorúját, karcsúságát - szélesszájú, mohó, féktelen nőszemély lett. A gavallérok, akik a koronázás idejében császárszakállt nevelgettek a Kishíd utcai fodrász közreműködésével, mind ritkábbak lettek; öreg kapusok, veterán katonák, udvari alkalmazottak viselték már Ferenc József szakállát. Természetes tehát, hogy Ferenc József nem nézett jószívvel Pestre, amely mindenben ellentétje volt a konzervatív Bécsnek. Ha az ablakhoz állott, leginkább a budai oldalon legeltette szemét, ahol még nem tolakodtak oly sűrűén tekintete elé az ormótlan, szürke tűzfalak, szemérmetlenül magas háztetők, hogy ne láthatta volna a Vármező mellett elvivő utat, amelyen Elisabeth oly gyakran járt a kis Mária Valériával és Rezsővel a Városmajorba. A keskeny, szerény utcá- jú budai oldalon még nemigen hallatszott a nőknek az a kihívó kacarászása, a- mely mindvégig bántotta a Ferenc József-korabeli öregurakat. A háztetők itt még oly szerények voltak, mint alattvalókhoz illik. A Tabán és a Krisztina alázatos megadással nézett fel fejedelmére. Az udvarok, ablakok, a kapuk oly kicsinyek voltak, amint ez illett egy koronatartomány fővárosába. Mély tisztelet zengett a harangokból, amelyeknek meglódulására a járókelők lent, mélyen a vár alatt, megemelintették kalapjukat. És távolabb is, ahol a hegyvidék nyújtogatta be lábait a városrészbe, Óbudán, téli időben oly fehérek és oly kicsinyek voltak a házak, hogy bízvást lehetett hinni, hogy itt mindenki hálát ad Istennek, midőn leereszkedik az este, és megszerezte mindennapi olaját lámpásába. A Vízivárosban az öreg katonák kiegyenesednek, ha fenn a várban őrséget váltanak hangos trombitaszóval, ünnepnapokon felteszik rendjeleiket azok, akik ilyesmihez juthattak. Nem, Budán semmi sem zavarta az öreg király tekintetét. Nem lehetett elgondolni, hogy ezekben a hallgatag, maguknak élő utcákban, csendesen álmodozó házakban valakinek is eszébe jutna politizálni, a nagyapák elő is vennék kopott sétapálcáikat, ha V-ik Ferdinánd utódját merészelné valaki kifogásolni ........... (192 1) /Mákvirágok kertje. Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. Bp. 1961./ /339-341. 1./
