Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
IV. "…többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások…"
Miután eltöltötték a boldog napokat a hegyek között és teleszívták magukat a tél szagával, uzsonnáztak kis hegyoldali korcsmákban/ahol Rezeda ár már valamikor megfordult, évek előtt, de egy másik nő cipősarkát lesegetve, a keskeny ösvényen felfelé haladva - és most íme újra végigjátssza a régi regényt, még a Trombitásbeli pirítóskenyeret sem felejtvén el a programmból/, hegyoldali korcsmák külön kis szobájában, ahonnan tegnap temették el a hektikás korcs- márosnét és viaszgyertyaszaga van a bornak, a díványnak, az asztalnak, amelyen a koporsó feküdt: egy délután a temetőbe látogattak el, ahol Irmának valamely olyan nagynénje várta az angyalok kürtjeiét, akitől okvetlenül el akart búcsúzni, mielőtt hosszabb időre elhagyná Budát. A Farkasréten lakott már egy évtizede az öreg hölgy és amíg a tüzes szán a temető kapujáig nyargalt velük, R.K. úr kacsalábon forgó kastélynak nevezte boldogságát, ahol éjjel-nappal zenélés hallatszik, a piroslábú tündérek énekelnek és a hegyesorrú saruban lengedező hoppmester mindenkitől megkérdezi, hogy meddig parancsol élni. A temetőt hó borította és a havas dombok alatt látszólag megállóit az élet, mint a hófúvásban a vonat. E csendes, szürkés, felhőtlen délután aligha lehetett elképzelni, hogy éjfélkor itt a Kacsa-utca régi haragosai ismét birokra kelnek, a szabók tovább varrnak, a kötélverő háttal megy előre és a hamispénzverő alattomosan fújja a lángot kis tűzhelyén. A sírdombhoz értek, amely oly fehér volt, mint az emlékezet a régi halottakra. A vaskereszten rozsdás kis táblán góthikus betűk őrizgették még Elisabeth Krómy nevét, akinek sírhalmára most letelepedtek a néptelen temetőben. Ezután az utolsó állomáshoz címzett kocsmába mentek, ahol a sírásók szók tak tanyázni dologtalanul. A sekrestyés olykor behavazottan jön Buda felől a meg felelő hírrel, mire a hallgatag emberek megtörlik boros bajszukat. Rezeda ár füstölt kolbászt rendelt, amely híressége a korcsmának, valamint bort, amelytől felvidámodni szokott a temetési gyülekezet, midőn a halottat már jóhelyre eltették. A sarokban egy vak harmonikás tapogatta vastag poharát, azon megelégedett öreg emberek közül, aki tökéletesen rendben találja a létet, midőn néhány pohárral felhajtott a vendégek kontójára és a gyászolók a mulatság végén el sem verték. A vak megérezte, hogy vendégek jöttek. Gyantázott és megszólaltatta hangszerét, valamint orgonabúgású hangját; Budavári keskeny utca Kékselyemmel van behúzva.... (1917) /Őszi utazások... Bp. 1917./ /126, 128-130. 1./ 198
