Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
IV. "…többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások…"
az örömapa, férfiak, nők, járókelők hosszadalmas, kérdő pillantást vetettek a menyasszony arcába, mintha az ártatlanság különös jelvényét keresnék a sápadt leányarcon, kappanhájú, pepitanadrágos, festett bajuszú, Ferenc körúti kéjencek az éjszakára gondoltak, míg a nők, ezek a született szabók, a menyasszony ruháját egyetlen pillantással töviről hegyére áttekintették, látták frizuráját és cipője szalagját egy másodperc alatt, talán még a monogramot is észrevették ingében, amelyet e városrészben a szív fölé szokás hímezni, koszorúcskával körülfonni. Bizonyosan világoskék szalagok vannak fonva a csipkék közé, és világoskék a harisnyakötő gumija, amely vadonatújan feszült a lábikrán. Van olyan ember, aki elhiszi, hogy a menyasszony rongyos alsószoknyában jelent meg az oltár előtt? Ebben az időben a boltosok és a varrónők különös súlyt helyeztek az esküvői toalettre. Ha egy bálkirálynő férjhez ment, vagy egy ismert Váci utcai szépség, Múzeum-kert melletti kontesz férfinak nyújtotta a kezét: a Szép Juhászné vagy a Vadember kirakatában napokig látható volt a menyasszonyi kelengye. A lakodalomban már ekkor többen táncoltak. "Családi körben mindenki úgy táncol, ahogyan tud." Ezt kiáltotta valaki. És a nyugalomhoz szokott öreg lábak csoszogni, csúszni, hetykélkedni kezdtek, mindennel leszámolt, csupán karosszékhez szokott vagy a fogason gubbasztó nadrágszárak meglötyögtek, piócafoltos idő- járástjelző derekak ringtak, hervadt vagy meggömbölyödött asszonykeblek harangoztak, szoknyák perdültek, amelyek már tömjénszagúak voltak, harisnyák megfeszültek, amelyek a térdeplővel voltak csak ismeretségben, cipőtalpak a bolondját járták, kontyok lerepültek, mint havas varjúszárnyak, halcsontos fűzők roppantak, mintha valami láthatatlan kéz ismét nyúlkálna alattuk, mint egykoron. A temetésrendező úgy rakta a táncot, mint hajdan a Népszínházban látta. Tipegett, topogott, kopogott a sarkával, a cipője orrával, libegtette a zsebkendőjét, két tenyere között megemelintette táncosnőjét, perdült, mint a csiga, majd méltóságteljesen a derekára szorította öklét és hányaveti módon megrázta vállát, visszafelé forgatta a lányt, meg előre... Mintha megbolondult volna, nem akarta abbahagyni a táncot. A cseresznyetapintású ifjú leányka már kiszökkent a temetésrendező kezéből; érett meggyként, nyári hőt sugározva fehér ruhájából, lüktető tenyérrel került kezére a menyasszony ringó dereka, amelyen a szilva hamva érzett; ugrált a fehér cipő, mint egy mókus, lengett a szalag, a fátyol, a csipke, mintha valamennyien eleven testrészeivé válottak volna a menyasszonynak azon idő alatt, mióta viseli; aztán őszi gyümölcsök, ráncosodó, száradó, de ízes almák jöttek érett asszonyok alakjában táncolni a bolond temetésrendezővel, mindegyiknek friss volt a dereka, mint őszi reggel a künnfelejtett szőlőfürt, s édesség áramlott ruhájukból, mint a piros töknek az íze, amelyet a háztetőn kissé megcsípett, megfestett a dér; még a vénasszonyok dióverő tánca, herbatea szagú lehelete, virágja veszített rózsafa mellett állongó karóhoz hasonlatos karja és lábszára is mulattatta a temetésrendezőt. .... (1919) /Asszonyságok díja. Bp. 1958./ /35, 38-39, 40-41, 51-55. 1. / 195
