Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. Tábort ütnek a város látóhatárán. Veretni kezdik a Víziváros falait. A hadsereg körbezárja a várost. Az ellenség csele. A császáriak veresége. Ennek láttán a törökök bevették magukat a hegyekbe. Még egy jó mérföldre voltak Budától a mieink, amikor ismét parancsot kaptak a táborverésre. Itt töltötték a következő napot is, melyet a katonaság pihenésére fordítottak, s közben megérkezett a táborba négyezer magyar is. Végül július tizenharmadikán átgázoltak a mocsáron, s július tizenegyedikén a város látóhatárára érkeztek. A közeledő hadsereg előtt megmutatta magát néhány lovasszámy, de a mieinket be sem várva eltűntek. Még meg sem álltak a császáriak, mikor az ellenség elhagyja a felső hőfürdőket és a velük határos, tornyos falakkal erődítmény formájában megerősített malmot. Ide tehát lovas őrállásokat helyeztek el, a Duna menti dombok magaslatain pedig a gyalogság vert ideiglenes tábort. Aztán pedig, mikor az alsóvárossal szemben fölállították a két ütegállást, s elkezdték a falakat veretni. Három napot töltöttek a falak rombolásával, és olyan sikerrel végezték, hogy két helyen le is dőlt a fal. Eközben az ellenség mind a városon belül, mind pedig kívül mindennel megpróbálkozott. A Duna bal partján elfoglaltak egy állást, ahonnan kényelmesen támadhatták az ostromlókat. Ki verésüket Pareilliusra bízták, aki végül az éjszaka csendjét kihasználva váratlanul rajtuk ütött, de kishíján nagyobb volt a mieink vesztesége, mint amelyet a mieink a fegyvert ragadó ellenség között végbe vihettek. Ebben a támadásban pusztult el Altheim gróf negyven közkatonával együtt, Grondert pedig, a Lotharingiai köréből származó kiváló önkéntest halálos sebesüléssel szállították vissza a táborba. Mindeddig ideiglenes táborban tartózkodtak a mieink. Ennélfogva, hogy nekifeküdhessenek a munkának, mégpedig az addiginál sokkal kitartóbban, a hadsereg nagyobb része a hegyen átkelve július tizennyolcadikán a városnak azon részén húzódik szét, amely Fehérvár felé néz. Még a táborveréssel foglalatoskodtak a császáriak, mikor az őrök jelentik, hogy egy nagyobb létszámú ellenséges csapat mutatkozott a fehérvári úton a dombokon. A Fővezér eldönti, hogy késedelem nélkül elébe kell menni az ellenségnek. Néhány ezred előtör, s fölkaptat a dombokra, melyek arra az útra néznek, melyen az ellenség mutatkozott, de senkit nem látnak. A vezérek úgy vélték, hogy egy ideig még ott kell tartózkodniuk, hogy meglássák, mit kezdeményez az ellenség. Akkor aztán a törökök elkanyarodnak és a Szent Gellért-hegyhez húzódnak vissza, s csupán háromezer ereszkedik le a völgybe, mintha csak csalogatni akarnák a mieinket a csatára, ugyanakkor pedig kikerülvén az összecsapásra önként adódó alkalmat, sebes iramban betörnek a Vízivárosba és fölhágnak a mieink éppen hogy csak elkezdett ostrommüveire. Ekkor aztán az őrséggel együtt három irányból kitörve rárontanak a mieinkre, s nagy pusztítással visszaverik őket egészen a lőpormalomig. Válságos volt a helyzet és szinte az ostromlók pusztulásával fenyegetett, ha Beck alezredes jó időben nem áll ellen tartalékos osztagaival a barbároknak, majd pedig a hátráló törököket Buquoi négy egysége nagy pusztítással vissza nem szorítja a romok közé. „Ebben a csetepatéban, írja WAGNER (t.), sok-sok közlegény mellett t.) IX. könyv, 639.1. 82
