Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. lett. Leginkább azt kell kárhoztatnunk a budai útban, hogy acsászár követétől, Saponarától jobb belátásra térítve nyugalmat és békességet ígért, azt is megígérte, hogy azon fog fáradozni, hogy a császár részére megerősíti és meghosszabbítja a törökkel kötött fegyverszünetet, és szabaddá teszi magát a barbárokkal való érdekszövetségtől, amelybe belebonyolódott, - mégis sem az egyiket, sem a másikat nem teljesítette, sőt tévedését, mely romlásba ragadta, még újabbakkal is tetézte. Ezt azonban nem ezen a helyen kell vizsgálnunk. LXVI. § A budaiak nyugtalansága az újabb háború kitörésekor. A parancsnok lelki nyugalma a Bécs ostromára való vonuláskor. A vezír vádaskodása őellene. Fejét veszik. Mihelyt a török háború, melyet a Konstantinápolyba menesztett Alberto Caprara sem tudott megakadályozni, rettenetes vihar gyanánt kitört, Buda mindent megtett, amit akár a barbárok megsegítésére, akár a keresztények ügyének vesztésére alkalmasnak gondolt. Rajtaütésekkel, zsákmányszerzéssel, a végvárak zaklatásával minden lehetőt elvégeztek a budaiak, míg az egész Kelet ide összesereglett erői innen elindulhattak Bécs ostromára. A várkapitány is velük tartott a hadjáratban - nem annyira a saját jószántából, mint a kényszerűségtől vezettetve. Kárhoztatta ugyanis az oly nagy horderejű és oly sok veszedelemmel járó hadjáratot, s mikor az balul ütött ki, a vezír, a szerencsétlen ostrom irányítója, az ő megbüntetésével akarta helyrehozni. így akarta ugyanis magáról elhárítani a helytelen döntések vétkét. A legbátrabb férfiakra kellett tehát rákennie a bűnt, mintha azok lettek volna az okai a roppant nagy bajoknak. Szépen írja WAGNER (r.): „Mikor a vezír Budára ért, mindenek előtt azzal törődik, hogy megengesztelje maga iránt a szultánt, aki Belgrádon tartózkodik, míg Bécsbe áthelyezheti a birodalom székhelyét. A szerencsétlen hírt megvivő embert kishíján átszúrta a kardjával. A szultán ilyen módon fogadta a levélvivőt, aki hírül adta övéi gyászos vereségét. A vezír ellenben, hogy lecsillapítsa, elsősorban a budai pasát, elkeseredett ellenfelét akarta eltenni láb alól. A budai volt az, aki mindig is kárhoztatta Bécs ostromának tervét, s úgy ítélte meg, hogy nem szabad bízni Thökölyben, ebben az elvetemült és fanatikus emberben. S ebből következik, hogy azokban a dolgokban, melyeket helytelenített, nem is mutatkozott eléggé keménynek és lelkesnek. Azonkívül, hogy rendkívül járatos volt katonai dolgokban, ő értette meg azt is a legjobban, hogy mi volt a hiba a hadjáratban. S ráadásul a szultán nővére volt a felesége, s nagy kegyben volt mind anyjánál, V alidánál, mind pedig a fekete heréitek főnökénél." Ezek voltak azok a vádpontok, melyek miatt a budai fővesztéssel bűnhődött. S ezek a koholt, igen kegyetlen vádak a katonanépség előtt indokolhatták, de a szultán előtt semmiképpen nem tudták menteni ennek a nagy embernek a halálát. így folytatja WÄG- NER: „Tehát hogy a hatalmas vádolója miatti félelmétől megszabaduljon a vezír, lefejezteti ezt az embert, s rögtön kihirdeti a táborban: ez az egyetlen ember volt az oka a nagy csapásnak, hiszen elvakult r.) I. h. 74
