Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. A várörök elszántsága. Haszán jövetele a városnak az ostrom alól való felszabadítására hiábavaló. Mátyás főherceg a táborba érkezik. A magyarok sikeres behatolása az ellenséges területre. a Szent Gellért-hegy sáncaiból támadták a várat. Ugyanezt tették nagyobb ágyúkból apestipartól is, úgyhogy Russwurmban remény ébredt, hogy hamar elfoglalja a várost. Ugyanez idő tájt, azaz október 12-én bányavárosi bányászok csapata érkezett a táborba, hogy aknákat készítsen. A törökök azonban annyira fittyet sem hánytak a mieink állhatatos ténykedésére, (melyet még ismételten meg is tetéztek fenyegetésekkel, ha - úgymond - nem adják meg időben a várost), hogy úgy látszott, annál elszántabbak, minél hevesebbeknek látták az ostrommúveleteket. Még meg sem érkezett a táborba MÁTYÁS, mikor Haszán, akit felriasztott Buda és Pest veszélyes helyzete, visszakanyarodott és hátrább helyezve az erdélyiek kérését (mivel Székely Mózes arra kérte, hogy vigyen neki segítséget), nagy utat megtéve harmincezres seregével Rákos mezejére érkezett. Táborverés közben megtámadta Russwurm, de nagyobb volt a lelkesedése, mint a sikere: társaival, Nádasdyval, Thurzóval és Pogrányival együtt ugyanis visszaverték, s alig tudott a táborba visszamenekülni. Végülis Haszán sikertelenül támadta meg Pestet, kétezer emberét azonban bevetette Budára, majd útnak indult, és Belgrádon keresztül visz- szatért Bizáncba. Eközben november 17-én a testőrcsapatokkal együtt a táborba jött MÁTYÁS, s a törököket a reméltnél kitartóbbaknak találta, részint mert a városba várták Haszán fölmentő csapatait, részint mert az idő már őszbe hajlott, s így várhatóan nem sok idejük maradt a császáriaknak az ostromműveletekre. Közben, míg az ostromlás nem igen lángolt, csak egyre hosszabbra nyúlt, Haszánról pedig azt hitték, hogy már messzebbre távozott, mintsem segítségére siethetne a végváraknak, Nádasdy, Thurzó és Pogrányi váratlan hadjáratra vállalkoznak az ellenséges terület ellen. S ez reményeiknek megfelelően sikerült is, ugyanis Adonyt, Paksot és Földvárt, sőt Tolnát is szinte fáradság nélkül bevették, de azok távollétében az ostromlók roppant nagy vereséget szenvedtek a törököktől. „Míg amazok távollétében, írja ISTVÁNFFY (u.), hanyagabbul látták el az őrszolgálatot, mintegy kétezer ellenség kitört a városból, és a Semberg katonái által védelmezett sáncokat, a németeket levágva, elfoglalták, s az ágyúkat használhatatlanokká tették, mivel részint szétvágták és összetörték kerekeiket és tengelyüket, részint pedig csövüket és szelelönyílásaikat rengeteg vasszöggel elzárták. Mintegy teljes két órát töltöttek ugyanazon a helyen, s mindvégig nagy kárt okoztak. S mivel a többiek később, már csak azután futottak oda segíteni, mikor az ellenség végrehajtotta a szándékát, kétes kimenetelű és hosszadalmas küzdelembe keveredtek, úgyhogy több mint ezren elestek a németek közül, s többek közt meghalt az ifjú Karl Mansfeld, annak a jeles Kari vezérnek a fia, akiről azt mondottuk, hogy Komáromnál távozott az élők sorából, miután Esztergomnál győzelmet aratott a törökökön s majd a betegség elragadta”. S bizony ez az ostromlók közös hibája: könnyen elkövetnek olyasmit akár a kapitányok, akár az őrség gondatlanságából, ami az egész sereget vereséggel és szégyennel sújtja. Azt egy hadvezérben semmiképpen nem lehet elviselni, amit u.) XXXIII. p. 791.1., 39. 22
