Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)

I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK.

az alsóvárosba, legtöbben pedig a vár területére igyekeznek. Kevesen menekülnek meg a pusztulásból. Fegyveresek és fegyvertelenek válogatás nélkül hullanak, mert a katonaság nem fékezi a dühét. Barbárvértől patakzanak az utcák, az egykor virágzó várost borzalmas öldöklés rútítja. Mindezt a saroktoronyból szemléli a Lotharingiai és az örvendetes események hírnökeként a császárhoz meneszti Commercy herceget. Souchesnek megparancsolja, hogy a katonaságot tartsa vissza az öldökléstől és a fosztogatástól, s a városon belül állítsa őket hadirendbe. Croy a piacot és a főbb állásokat foglalja el. Mikor hírül adják a parancsokat, egy mindenre elszánt janicsárcsapat összegyűlik a Zsidó utcában, s a várkapitány buzdítására újabb összecsapás bontakozik ki, amely a halálra szántakkal szemben inkább csak nehéz, mintsem hogy hosszú lett, ugyanis mikor már sokat golyók s lándzsák lőttek s döftek át, futásnak eredtek a várpalota felé, nehogy hátulról bekerítsék őket. Egyedül a várkapitány állt meg szilárdan az állásában, ócsárolva övéi gyalázatos viselkedését, és sok sebben vérezve, de a bátor vezér hivatásához híven halt meg. Mikor ezt a csoportot szétszórták, az árkokkal, sáncokkal szabdalt, hulláktól járhatatlan utakon szerte előnyomuló győztesek újabb veszedelembe kerülnek. Buda minden talpalatnyi helyéért meg kellett harcolniuk. Betörik a Fehérvári kaput, s beözönlik rajta a szolgák tömege. Összevissza futkosnak a préda után. A várpalotából kitörnek a törökök, s néhányat közülük megölnek, a többieket megfutamítják, s ezzel megzavarják a katonák hadrendjét is, mert hiszen a vezérek óvatlanul jártak el, mikor meglazították a hadsorokat, hogy helyet adjanak a futkosó csőcseléknek. Ez a közbelépés volt a törökök utolsó kísérlete. Ekkorra már az összes fal, erődítés, utca be volt véve, s Croy herceg hátbatámadta a várpalotát erősen védelmező törököket. Ezzel megkönnyítette a dolgát a bajoroknak, akik még birkóztak a heves ostromban. Ok valamivel később rohamoztak, mint a császáriak, s rögtön az első előnyomulásnál elvesztettek 150 embert, s ez egyideig meg is állította őket. Végül újra harcba indultak, s át a számtalan akadályon az ellenséget a kertek szögletébe szorították be. S csak akkor ért véget a harc, mikor (meglátva Croyt s a már bevett város tüzeit) az összes török a kettős fallal körülvett térre gyűlt, s fegyvereit eldobva életéért esedezett. A Bajor megkérdezte a Fővezért, mi legyen a barbárokkal. A Fővezér a Választófejedelem belátására bízta a dolgot. Strattmann kieszközölte, hogy fogadják el megadásukat, azt mondta ugyanis, hogy dicstelen lenne a keresztényekre nézve, ha kegyetlenek lennének azok ellen, akik a jó katonák tisztét a végsőkig kitartó bátorsággal betöltötték. Serényi közölte a megadás feltételeit. 4 császári és néhány brandenburgi zászlóaljat a városba, a Scraw-ezredet a romokra állították, a kapuk és a város körül erős őrség állt, hogy sehol ne legyen kiút. Ugyanilyen gondossággal intézkedtek a várpalotát illetően is. A győzelemnek tanúja volt a vezír is, aki szokása szerint a magaslatokra rendesen föl vezette a hadsereget, s igen gyorsan visszavonult, miután saját szemével látta a szerencsétlenséget. Miután mindent így elrendeztek, mindkét vezér a dicsőséges portól bemocskolva visszatért a városba. Egész éjszaka folyt az öldöklés és a fosztogatás, bár sok helyen ütött ki tűzvész, a zsákmány nagy részét nem engedték át a katonák kapzsiságának prédául”. íme, a törökökkel esett legszomorúbb tragédia!

186