Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)

I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK.

A kihirdetett rohamot a Bajor kérésére elhalasztják.

Strattman kancellár a táborba érkezik.

Nem mindenki fogadja lelkesen.

Az utolsó parancsok a rohamra.

3 ezredes, ugyanannyi alezredes, 7 őrnagy, 40 kapitány, 80 hadnagy kövesse Souches-1 és Diepenthalt. Végül, a roham rendje a következő legyen: gróf Ötting, a rangidős ezredes Malowitz alezredessel és egy hatszáz fős gyalogos osztaggal az egyik oldalról dél felé; a másik oldalon, mely a lenyugvó nap felé néz, Spinola támadjon ezer harcossal; d'Asti báró a nagy fedezékből törjön elő, a másik csapat az ároknak, az ehhez a dombhoz közeli végét s 600 katona az ellenség széles ebben szétterjeszkedő fedezékeit támadja meg. Akiknek az első fal mellvédjéről a második árkába kellett menniök, létrákat s petárdákat vigyenek a még meglévő karók eltávolítására; a gyalogosok megfelelő fegyvereket: gránátokat, alabárdokat, lándzsákat, a lovasok pedig pisztolyokon kívül nagyobb karabélyokat vigyenek magukkal; a drago- nyosok a puskák elsütése után az azokra illesztett szuronyokat használják. A többiek, ki-ki a maga helyén, ahogy parancsolták nékik, részben a harcolóknak fegyvert s a szükséges hadieszközöket szolgáltassák, részben szállítsák el az összecsapásból a sebesülteket. Miután kihirdették a támadás rendjét, a katonaság tisztálkodott, fegyvert tisztított, s szürkület felé szerte az állásokon a vezérek parancsait várta. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy virradatkor végre kell hajtani az eltervezett dolgot. S így mindenben megegyeztek volna a vezérek, ha a Bajor nem lépett volna közbe azzal, hogy csak egyetlen napot kér magának, amit állandó veretéssel a meredek romok elegyengetésére fordítana. A Lotharingiai nem szívesen egyezett bele. Még aznap bevonultak a táborba a válogatott katonákból álló svéd-brémai csapatok. Ugyanebben az időben megjelent a táborban Straltmann kancellár is, akit a császár küldött. Érkezéséről mind a vezérek, mind a katonák közt mindenféle híresztelések terjedtek. A hevesebbek azt beszélték, hogy parancsot hozott: a vezírt nyílt harccal kell megtámadni; mások azt rebesgették, hogy a császár bíztatására le akarja beszélni a Bajort a várpalota ostromáról; s voltak olyanok is, akik azt gyanították, hogy a hadvezérek közt elharapódzott versengésnek akar véget vetni. Egyik sem volt igaz. Azért jött, hogy lelkesítse a vezéreket s felülvizsgálja az elvégzett munkát, hogy beszámolhasson a császárnak az ostrom ügyének állásáról. Ennek a hivatalos embernek a látogatása azonban néhány emberben kishíján sértődést keltett. Ezalatt & Bajor úgy használta föl szeptember 1-ét a maga javára, hogy igen kis idő alatt jelentős munkát végzett a romok elegyengetésében. Estefelé figyelmeztetik a vezéreket, hogy övéikkel együtt legyenek készen másnapra, mert a várost még virradat előtt minden bizonnyal meg fogják támadni. Ki-ki megtette a maga kötelességét, s hajnalra teljesen készen állott a katonaság, mélységes csöndben várta a támadásra a jelet. Mivel azonban nem ismerték még a vezír mozgásait, s joggal lehetett attól tartani, hogy az árulók „jóvoltából” a császáriak tervei az igen ravasz Abdinak addigra már tudomására jutotottak, délutánra halasztották a támadást. Megparancsolták tehát a trombitásoknak, hogy fújjanak visszavonulót.

182