Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. A vezérek lelkesen vágynak a rohamra. A Lotharingiai véleménye. A bajorok kárt okozó rohama. A vezír kilencedik próbálkozása az ostromlók ellen. Egy elfogott levélből értesülnek róla. A vezérek fokozott ébersége. minél védettebbnek látszott a tábor a külső támadásoktól. Megkettőzték tehát az ostrom árkokban őrködő katonaság létszámát, s 3000 hajdú parancsot kapott, hogy töltsék föl a már többször említett árkot. Óráról-órára minden alkalmasabb lett a rohamozásra. Voltak a vezérek között, akik minden érvet latba vetettek, hogy rábeszéljék a Lotharingiait: ne várja be Scherffenberg segédcsapatait, akik majdnem egy hónap alatt tudnának megjelenni a táborban, [1.] s kezdjenek bele az általános támadásba. Egyszersmind ígéretet tettek arra, hogy az addigiaknál kisebb véráldozattal megszerzik a győzelmet, leginkább azért, mert felhagyván a várpalota ostromával egy és ugyanazon helyre törekszenek teljes erővel. A Fővezér semmit sem vetett ellene ezeknek a kiváló terveknek, csak a Bajor jellemére hivatkozott, akiről nyilvánvaló volt, hogy nem hagy föl a várpalota támadásával, melyet övéinek annyi kifolyt vére áztatott. Az ostrom végkifejlete megmutatta, hogy nem ok nélkül cselekedett így a Lotharingiai. A Választófejedelem lelkét az addiginál is makacsabb lelkesedés uralta el, hogy a nagyobb tornyot rohammal bevegye. A Fővezér nem ellenkezett vele, és parancsot adott, hogy néhány osztag nyomuljon előre. A császáriak az egyik, a bajorok a másik oldalon mutatták meg igen nagy bátorságukat. Hosszú küzdelem után az első erődítésből kiűzték az ellenséget, s végül elfoglalták a tornyot, bár igen nagy emberveszteségekkel. Mikor ugyanis az ellenség beljebb szorult, és a falkoszorúról már nem tudott védekezni, sebtiben kilyuggatták a falat, s a tornyon belül rekedt védtelen keresztényeket állandó puskatűzzel arra kényszerítették, hogy a roppant fáradsággal megszerzett állást hanyatt-homlok elhagyják. 100 császári katona és 400 bajor pusztult el, köztük Rummel vezérőrnagy, ez a kiemelkedően bátor vezér. Mikor tehát teljes erővel folytatják a támadást az ostromlók, szokásához híven újra megjelenik a vezír, hogy vagy nyílt erővel vagy hadicsellel utoljára megpróbálja legyőzni a németet, vagy legalább oly mértékben távoltartani, hogy a janicsárok segítőcsapatait bevethesse a városba. Erre az elhatározásra Buda küszöbön álló végveszélye bírta rá. Abdi ugyanis titkos küldöncei révén szünet nélkül kérlelte a vezírt, hogy végső veszedelmükben siessen a segítségükre: az őrök létszáma megfogyatkozott, igen sok a sebesült és a beteg, a rombadőlt falak napról-napra kilátástalanabbá teszik a védekezést. Kérését egy elfogott küldöncnél talált levélből tudták meg a vezérek, s ebből arra következtettek, hogy a vezír eleget tesz kötelességének, legalábbis azért, mert a város parancsnoka arra is figyelmeztette, hogy segítség bevetésére a legkönnyebb út a Vízivároson keresztül vezet, melyet lanyhábban őriznek, s ahol a legrövidebb az út a fölmászásra. Ismét fokozott éberségre volt tehát szükség, nehogy valami végzetes kimenetelű baleset történjék akár az ostromlottak, akár a tábort megtámadó ellenség részéről. A Vízivárosba 1200 németet raktak őrségül, a Sváb-hegyre pedig Mercy és Serau ezredét, a Szent Pál-vöÍgy fölött emelkedő erődítményt 300 hajdú szállta meg, s ami munka még hátravolt [1.] (helyesen: akik a hónap vége előtt nem tudnának megjelenni) 174
