Bél Mátyás: Buda város leírása 2. A török Buda (Budapest, 1990)

Tartalomjegyzék

I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK.

A pasák rút látványosságot visznek végbe az elesettek fejével.

Hogyan búcsúztatja őket a zsarnok.

Lajos képmását látva fájlalja annak sorsát.

de tudomásunk szerint más hazai történetírónk sem. Tehát GIOVIO nocerai püspök (e.), e szorgos és derék író nyomán kell beszámolnunk róla, nehogy hiányozzék a megfelelő alap fájdalmunkhoz, mikor ezeknek az időknek a nyomorúságát fölidézzük. „Mikor Szolimán a várost és a királyi palotát elfoglalta, — írja —, a Duna mellett tábort vert, s meglátogatta a királyi várat; semmiképpen nem akart azonban ott éjszakázni, mivel az oszmánok ősi törvénye óv attól, hogy a császár rábízza magát a falakra, csak saját őrségének védelmére bízhatja magát. Hét megölt főpap és előkelő véres fejét vitték elébe, akikből, mint látható volt, örömtől sugárzó arccal csúfot űzött, mivel pasái mindenik fejet faemelvényre helyezték, és tiszteletadást színlelve, meghajtott fővel, mellükön karjuk keresztbe fonva név szerint üdvözölték és gúnyosan buzgó pápáknak nevezték őket. Ám Szolimán, mint mondják, amikor kinek-kinek a nevét jelezték neki, homlokát összeráncolva különösen egyre szórt szitkokat: Szálkái Lászlóra, a hatalmas esztergomi főpapra. A rút fösvénység gyalázatos vétkét vetette a szemére, mivel visszautasította, hogy királyát megsegítse, mikor a küszöbön álló háború nehézségei közepette pénzt kért tőle kölcsön, — noha kincstárában töméntelen aranyat őrzött. Tömörít pedig ostoba vakmerőséggel vádolta, jóllehet ugyanis szent cselekményekre volt fölszentelve, önhitten, idegen hivatali teendőt bitorolt. Vele ellentétben azonban Perényi Ferenc váradi főpapot, ezt az előkelő származású férfiút elkésett bölcsessége miatt „dicsérte», mivel mint a fenyegető közveszély igazmondó jósa megtapasztalta, hogy az országgyűlésen nagyon is helytállóan mondta (mikor Tömöri helytelen döntést hozott arról, hogy csatába bocsátkozzanak): miután annak végzetes véleményével nem lehet szembeszállni, ő maga már előre látja, mit cselekszik másnap a turbános császár; Tömöri ugyanis nagy merészségével bizonyosan semmi mást nem fog elérni, mint hogy a keresztény naptár ünnepei közé egy o- lyan napot iktat, amely harmincezer, a vallás védelmében a barbárok által levágott magyar vértanú megöléséről marad emlékezetes. A keresztények ugyanis vértanúknak (f.) nevezik azokat, akik istenfélő célokból harcolván, önként szánják magukat a nemes halálra. A többieket merészke újoncoknak nevezte, köztük is elsősorban Szepesi [Szapolyai] Györgyöt, az erdélyi vajda édestestvérét, aki i- gen élemedett korú ember volt, valamint Sárkány Ambrust, ezt a családjának nemessége, vagyona és méltósága (g.) révén jeles férfiút. Mikor pedig LAJOS és felesége, MÁRIA képmását mutatták meg neki, nagylalkűen azt mondta, hogy szánakozik az ifjú király szerencsétlenségén, aki ebben az igen súlyos helyzetben i- lyen botor tanácsadókra támaszkodott, és elhamarkodottan, esztelen módon bocsátkozott csatába. Kijelentette, nem azért jött Magyarországra, hogy elvegye tőle az országot, hanem hogy a magyaroktól

e. ) Kora történetének XXVIII. könyvének 164. lapján.

f. ) Itt tágabb értelemben használja a szót. A VÉRTANUK ugyanis azok a szentek, akik

KRISZTUS hitének megvallásáért önként vállalják a halálbüntetést.

g. ) Pozsony vármegye főispánja és a vár kapitánya volt; LAJOS király igen kedvelte.