Bél Mátyás: Buda város leírása 2. A török Buda (Budapest, 1990)
Tartalomjegyzék
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK Arról, hogy a törökök titokban szeretnek iszogatni. tizenkétezer janicsárja van a török királynak szerte a birodalom végein, — vagy őrszolgálatot látnak el az ellenséggel szemben, vagy azért osztják szét ő- ket, hogy a tömeg jogtalanságaival szemben megvédelmezzék a keresztényeket és a zsidókat. Egyetlen nagyobb lélekszámú falu, kisváros vagy mezőváros sincs, melyben ne lenne néhány janicsár, akik megvédik a keresztényeket és a zsidókat és a többi segítségre szorulót a gazemberek arcátlanságaitól. Buda várában örökös janicsárőrség állomásozik. Bokáig leengedett öltözetet viselnek, fejfedőjük köpönyegujjból van (mert mint mondják, innen veszi az e- redetét), melynek egy részébe a fejüket dugják, a hátracsüngő rész pedig a nyakukat verdesi. A homlokrésznél egy hosszúkás aranyozott ezüstkúp emelkedik ki, mely közönséges drágakövekkel van kirakva. Ezek a janicsárok majdnem mindig párosával jöttek hozzám, s mihelyt beléphettek az ebédlőbe, meghajtott fővel üdvözöltek, majd sietősen, szinte futva hozzám léptek, megérintették ruhámat vagy a kezemet, mintha meg akarták volna csókolni, s kezembe nyomtak egy jácint- vagy nárciszcsokrot, majd szinte az előbbihez hasonló gyorsasággal hátráltak az ajtó felé, nehogy nékem hátat fordítsanak, — ez ugyanis az ő szokásaik szerint illetlenség. Itt nagyon szerényen, ölük e- lőtt keresztbe tett kézzel, a földet nézve hallgatagon álltak. Inkább a mi szerzeteseinkre, mintsem katonákra emlékeztetnek. Mihelyt azonban néhány pénzdarabot kaptak, fejüket meghajtva, fennhangon megköszönték, s jó szerencsét kívánva eltávoztak. S én bizony, ha előbb nem figyelmeztetnek, hogy janicsárokkal van dolgom, könnyen azt hiszem hogy valamiféle török szerzetesekről vagy valamilyen papi testület tagjairól van szó. Mégis ők voltak azok a janicsárok, akik maguk körül olyannyira terjesztették a rémületet.” Ez az elfajzott népség ugyanis megtanulta, hogy leginkább akkor vegyítsen a kegyetlenség közé hízelkedést, mikor akár csak a legkisebb remény is ébredt arra, hogy valami kis nyereségre szert tehet. Azt sem lehet elhallgatni, amit BUSBECK arról ír, milyen szívesen iszogatnak, — pedig ez ellentmond a Korán szabályainak és eléggé nevetséges dolog: ,,Gyakran lakomáztak velem a törökök BUDÁN. A bor édessége csábította oda őket, s minél kevesebb a boruk, annál jobban kívánják, s annál bőségesebben öntözik le a torkukon, ha egyszer hozzájutottak. Késő éjszakába nyúltak a vendégségek, s mikor a játékba beleunva fölkeltem az asztaltól s visszahúzódtam hálószobámba, azok (mivel még nem rúgtak be, s tudtak járni), szomorúan távoztak, de nem sokkal később megjelent egy szolga, aki az ő nevükben kérte, hogy jó bőven adjak nékik bort s adjak hozzá ezüst serlegeket. Ha megengedném, valamelyik sarokban iszogatással töltenék az éjszakát. En pedig annyi bort adattam nékik, amennyit csak akartak, odaadtam a kért edényeket is. Azok meg egészen addig nem hagyták abba az ivászatot, míg a bortól elkábulva el nem terültek a földön. A borivás nagy bűnnek számít a törököknél, különösen a korosabbaknak. A HATÁRŐRÖK, akiket az erődítményekben helyeznek el, a KÓBORLÓK, akik vagy az utazókat védik útszakaszonként, vagy pedig, ha úgy kívánja meg a helyzet, a tábort követik; végül a SZOLÁKOK, vagy ISZOLÁKOK, azaz testőrkatonák, akiket a SZULTÁN őrizetére rendeltek. Ez utóbbiak közül válogatják ki, ha valami tanújelét adták katonai virtusuknak, a SZPÁHIKAT, ULUSÁGOKAT, és SZALUFTÁROKAT, - valamennyien a lovas hadnembe tartoznak. Közülük amazok, egy ezer fős seregszárnyban jobbról, ezek, ugyanilyen létszámban, balról védelmezik a háborúba induló SZULTÁNT, az uluságok ellenben korona gyanánt veszik körül mindkettőt. 172
