Bél Mátyás: Buda város leírása 1. A kezdetektől Mohácsig (Budapest, 1987)
Új-Buda
PEST—PILIS—SOLT VARMEGYE, SPECIÁLIS RÉSZ, III. TAGOZAT. pedig a bárókkal, hogy másokat a költekezésben és a fényűzésben túlszárnyalják. Ugyanők a nemességet részben javadalmakkal s jutalmakkal, részben pedig erőszakkal s megfélemlítéssel is lekötelezettjeikké tették, hogy több párthívük legyen s azok helyeslő éljenzésükkel támogassák őket a nyilvános gyűléseken. Elmondani is csodálatos, milyen pompával, milyen fölszereléssel, s milyen nehéz- és könnyűfegyverzetű lovascsapatokkal vonultak be Budára, előttük trombitások fújták, mintha csak valami diadalmenetet tartanának. Továbbá, mikor a királyi palotába mentek vagy onnan visszatértek, mindenünnen olyan népes kíséret vette őket körül, hogy az utcák és a terek alig bírták befogadni a tömeget. Ha pedig ebédeltek? — az egész városban, minden egyes háznál zengtek a trombiták, akárcsak a táborban. S az ebéd több óra hosszat tartott, egészen addig, míg nyugovóra tértek s álomra hajtották a fejüket. A király körül pedig mintha kihalt volna az élet, a végvidékeket pedig, melyek eközben nem kapták meg a szükséges védelmet, büntetlenül pusztította az ellenség. A püspökségeket, méltóságokat s bármely más főhivatalt válogatás nélkül, nem pedig az érdemeknek megfelelően adományozták. S minél nagyobb hatalma volt valakinek, azt hitte, annál több a joga is. Az igazság csorbát szenvedett, a gyengéket elnyomták. S miután minden jót szép sorjában megsemmisítettek vagy fölforgattak, lassacskán már semmit nem lehetett találni, ami az államnak — a köznép kárára — valami (újabb) romlást ne okozott volna. stb. Végül, egész Magyarországon minden dolog oly hanyatlásnak indult Vagy inkább összezavarodott, hogy akinek csak egy kevés tapasztalata is volt, előre láthatta, hogy ennek az oly sok bajjal küszködő országnak akkor is el kell pusztulnia, ha egyetlen ellenséges szomszédja sem lenne. Stb. S amit már akkor megsejtettem, s amitől féltem, roppant nagy kárunkra be is következett, — hiába voltak a jó és megbízható figyelmeztetők és tanácsadók, semmit nem használtak —, s a tragédiának még ma sincs vége. Az udvar maradt olyan, amilyen volt, egyáltalán nem hagytak alább a pompával, dölyfösséggel, önteltséggel s fényűzéssel, míg csak meg nem szűnt? Úgyhogy nagyon találóan mondta akkoriban az udvari ember: SOHA NEM LÁTOTT VAGY HALLOTT EGYETLEN OLYAN ORSZÁGOT SEM, AMELY NAGYOBB VIGASSÁG ES GYŐZELMI TÁNC KÖZEPETTE PUSZTULT VOLNA EL, MINT MAGYARORSZÁG.” Eny- nyit ír (r.) Herberstein. Csoda-e tehát, hogy Magyarországgal együtt Buda is elesett? XXXII. § Nem szükséges újra fölidézni ULÁSZLÓ hátralévő idejét és a város sorgát, mely annak következménye volt. Minden a romlásba rohant, s a dögvésztől való rettegés (ez a dögvész 1510-ben széltében-hosszában földúlta az országot) a királyt nem csak a városból, hanem Magyarországról is elűzte, mégpedig Csehországba. Miután a járvány lecsillapodott, visszatért r.) Kegyes olvasó, kérlek, olvasd el és ismét olvasd el s megint csak olvasd el és ismét olvasd el JACQUES BONGARS előszavát, melyet a MAGYAR TÖRTÉNETÍRÓK elé írt (ez THU- RÓCZI JÁNOS Magyar krónikájával együtt Frankfurtban jelent meg ANDREAS WECHE- LIUS örököseinél, Frankfurt 1550, fólió). A mi bajainkról kevés helyen olvashatunk érzékletesebben képet; innen idézzük HERBERSTEIN szavait is. A dögvésztől való félelmében Ulászló eltávozik Budáról. 165
