Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)
Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában
illetőségi elvtől eltérően - ebből az alapból kellett fedezni „a talált, valamint a hatóságilag elhagyottaknak nyilvánított gyermekek után 7 éves korukig felmerülő gondozási, ápolási és nevelési költségeket”.27 Az egyfajta tűzoltóakció keretében hozott új rendelkezések fontos és presztízsteremtő lépést jelentettek a magyar jóléti politika egyes részterületeinek felülről elrendelt modernizálása tekintetében. A katasztrofális szociális viszonyok és az ország addigi szegénypolitikájának a hiányosságai az idevágó parlamenti vitákon terítékre kerültek ugyan, de nem képezték tárgyát ennek a törvénynek.28 Az érintett gyermekek gondozásával kapcsolatban az „állami felügyelet” gyakorlati formáját a törvény egyelőre nem írta elő.29 Jóllehet - a városok mindaddig úgymond kevéssé eredményes tevékenységére hivatkozva30 - a minisztérium a közvetlen beavatkozás mellett döntött, arra viszont már nem tudta rászánni magát, hogy állami lelencházak, illetve - modernebb megfogalmazásban - központi intézetek hálózatát építse ki a gyermekgondozás irányítására. Ezért egyelőre két, az állam és a főváros által már évek óta támogatott egyesületet bíztak meg az új rendelkezések végrehajtásával. Miután az államilag finanszírozott gyermekvédelmi tevékenység gyors ütemben fejlődött, 1901-ben törvényt hoztak az állami gyermekmenhelyek létesítéséről.31 Ugyanebben az évben jogi lehetőséget teremtettek arra is, hogy a hét éven felüli gyermekekről való gondoskodást is az állami gyermekmenhelyek felügyelete alá lehessen helyezni. E gyerekek gondozásának a költségeit azonban - eltekintve bizonyos könnyítésektől - az árvapénztárak tartalékalapjaiból vett pénzek révén továbbra is a városoknak kellett viselniük.32 Végül 1903- ban kötelező érvénnyel leszögezték, hogy „a talált, valamint a hatóságilag elhagyottá nyilvánított gyermekeknek igénye van az állami gyermekmenhelybe való felvételre”, rögzítve egyúttal az új rendszer megszervezésének a részleteit is.33 Az új állami gyermekvédelem ugyanakkor kezdettől fogva komoly nehézségekkel küszködött. Az állam kinyilvánított ellátási szándéka szembekerült mindazon gondokkal, amelyek abból fakadtak, hogy az alsóbb rétegek körében igen sok esetben nehezen volt összeegyeztethető a gyermeknevelés és a kenyérkereset. Az eredeti, 1898-1899. évi szabályozások lehetővé tették mind a városok, mind a szülők, illetve az anyák számára, hogy - nehezen ellenőrizhető és visszaszorítható mértékben - segélyt vegyenek fel az államtól, különösen a saját családjukban nevelkedő gyermekek támogatására.34 Ily módon az új rendszer hamarosan „menlevelet” nyújthatott volna ahhoz, hogy a gyermekgondozást igen széles körben megkíséreljék áthárítani az államra. A belügyminiszter már 1901-től különféle pontosító, illetve korlátozó érvényű rendelkezéseket adott ki35, majd 1903-ban az igényjogosultak meghatározását végérvényesen egy olyan általános érvényű formulára szűkítették, amely sem világos korlátozásokat, sem egyértelmű kötelezettségeket nem tartalmazott. Ennek értelmében az a gyermek kaphatott segélyt, amelyiknek szülei, illetve hozzátartozói nem voltak „képesek" a gyermeknevelésre, vagyis felelevenítették azt a szokásos megfogalmazást, amelynek alapján a hagyományos szemléletű szegényügyben a „munkaképes" és „keresetképes" rétegeket kizárták a segélyre jogosultak köréből.36 Különösen a városok berzenkedtek az ellen, hogy túl könnyen vegyenek fel valakit az állami gyermekmenhelyre, mivel az állami menhely további eljárására kevés befolyást tudtak gyakorolni, s ha a gyermek betöltötte hetedik életévét, a gondozási költségeket a városi közigazgatásnak kellett átvállalnia.37 15
