Vendéglősök Lapja, 1927 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1927-12-05 / 23. szám
XXXXIU. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 1937. DECEMBER 5. w rr Hl A BUDAPESTI IB8CSMÍ10SBIIPARIÁRSILATÁIAK HIVATALOS KDZLÖI9E (VGHDÉ6LŐ-, SZÁLLÓ-, KáVÉSIPARI ÉS KÖZCrAZSASÁföl SZAKLAP) M. kir. postatakarékpénzt. csekksz. 45.255 Megjelenik havonta kétszer, 5-én és 20-án Előfizetési díj félévre 12 pengő (150.000 K) AJLAPÍTOTTA: IHÁSZ HTÖBCÍT Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, IX., VIOLA UTCA 3. SZÁM Telefonszám: „József“ 322—81 Az italmérési illeték túlságig magas kivetése ellen végre föl kellett jajdulnia a szakmáinknak. Nem lehetett tovább bírniok azt a szörnyűséges terhet, amely ezen a címen még reájuk szakadt fölös ráadásul a sokszoros adók tetejébe. A mozgalomnak értesülésünk szerint máris meg van a kívánt kezdő sikere, karácsonyra, vagy még azutánra — hiszen megtanultuk már, hogy semmiféle ígéret nem biztos — talán történni fog valami. Ez is jobb lesz, mintha semmi sem történnék, de igazán alig valamivel több a semminél. És már előre figyelmeztetjük illetékes ipartestületeinket és ipartársulatainkat, ne legyenek valami túlzottan elragadtatva. Sokkal többhöz lenne jogunk, mint amennyit egyáltalán kaphatunk valaha! És végre is, legyen vége legalább a mi szakmáink előtt annak a ránkerőszakolt és teljességgel igazságtalan álláspontnak, mintha az, aki italméréssel foglalkozik, valami alacsonyrendű, megtűrt és joggal üldözendő foglalkozást folytatna. Az italmérésre a jogot az államtól kapjuk, iparunk hasznát roppant százalékban ő fölözi le, minden kényelmetlen utóízt, vádaskodást és lenézést tehát, ami foglalkozásunkat éri ezer oldalról — többek közt az általunk fizetett képviselők és kormány- férfiak. részéről is —, joggal továbbíthatunk teljes tisztelettel az állam címére, amely kiadta nekünk az italmérési jogot. Intézzék el ők egymás között. Ha most hozzávesszük, hogy nem is ingyen, hanem méregdrága pénzekért adja nekünk az állam az italmérést, kiderül, hogy mi szerződő felei vagyunk az államnak. Kétoldalú szerződés jön létre köztünk és az állam között, mi fizetünk ennyi meg ennyi száz pengőt az italmérési jogért az államnak, az állam viszont kötelezi magát, hogy: a szerződésünk idejében ismert törvények keretén belül biztosítja nekünk azt az üzleti lehetőséget, amelyet az italmérés adhat az állami monopólium fedezete alatt. Furcsa kis jogi felfogás az az állam és a törvényhozás részéről, hogy egyre újabb és újabb törvénytervezetekkel iparkodik megnehezíteni a másik, állítólag* egyen jógii szerződő fél, tizenkétezer magyar italkimérő életlehetőségeit teljesen egy oh dalúlag. A pénzünket zsebrevágta az állam a jogkiadáskor, rajta volna a sor, hogy meg is tartsa a szerződést. Ehelyett általánosítani hagy egy igen különös felfogást, amely szerint az italmérő a rendes polgári életben csak bűnre csábító, pénzkicsaló borhamisító. A legutóbbi törvénytervezet tárgyalásakor élesen az emlékezetünkbe vésődött egy miniszteri gesztus a parlamentben, ezekkel a furcsán hangsúlyozott szavakkal: — A korcsmárosok! A vendéglősök! Hát igen! A vendéglősök, a korcsmárosok! Ezek száz, meg ezer pengőket fizettek az italmérési jogért egy szerződés keretében. És ha szociális, vagy humanista ürügyek alatt az állam, a másik szerződő fél' változtatni kíván a szerződéseinken új törvények által, mint hatalmasabb, ezt megteheti, de akkor kárpótoljon bennünket! Minden, nekünk ártalmas új törPárisból írják: Kezdetben volt az arabus. Gyönyörű szál legény volt, karcsú, mint a pálma, amelyik felnőni látta. Járása nesztelen, akár a párducé. Burnusza, ha lehet, még sűrűbb redőket vetett, mint a bankári homlok a legsívárabb bessz napjaiban. Romantikus varázs lengte körül alakját. Egyébként pedig török feketekávét főzött és szolgált fel az elegáns szállodák előcsarnokában, a keleti exotikum egy színfoltját kevervén így a nyugati palace-aink egyhangúságába. Bárhol találkoztam vele, mindig úgy éreztem, mintha a kávésibrikkel együtt a végtelenséget tárná ábrándozó kedvem elé. A szállodások és vendéglősök aztán nem álltak meg ennél az első pontnál; miért is érnék be egy puszta színfolttal, amikor sokkal tágabb teret is nyithatnak távolságot és exotikumot szomjazó fantáziánk elé !.... Ügyes emberek rájöttek, hogy az exotikum varázsát gyakorlatilag is jól lehet hasznosítani. így támadt Párisban az utóbbi években egész sereg új vendéglő, dancing, bar, a távoli világokéra emlékeztető berendezéssel és teljesen szokatlan atmoszférával. Ez a berendezés elég sematikus persze, kulisszaszerű, de nem elég-e már ennyi is, hogy az únt valóságokból könnyebben meneküljünk Liluli, az vényért fizessen vissza becsületesen a millióinkból, amelyeket a szerződéskor kapott és kap tőlünk! És szállítsa le ter- heinket! Nagy meglepetés volna, de szerintünk teljesen jogszerű, ha például az italmérők érdekképviseletei monstre-pórt indítanának az állam ellen a magyar bíróságok előtt kártérítésért minden új, antialkoholista szellemű törvény életbelépésekor. Azt hisz- szük, a magyar bíróság okvetlen meg is ítélné a kárpótlást. De erre aligha kerül a sor. Érdekképviseleteink jelenlegi vezetőségeiben nincs meg ehhez a megfelelő jogi érzék és erkölcsi bátorság, ők meg fognak maradni a meghunyászkodás kis kolduló fogásainál, ha baj van. Kár. Mert a magyar jogállam mindig a jogszerűség talaján maradt eddig a leggyengébb pereskedő ellenfelével szemben is és ha megnyitják a szemét egy talán új felfogás igazságai iránt, készséggel enged ennek az új igazságnak is. (B. F. Szombathely.) illúziók országa felé ? És hálásak vagyunk e kulisz- száknak, amiért éjszakai barangolás közben, Páris- ban most lépten-nyomon meglepetés éri az embert. Itt, ez a sarok még kétségtelenül Páris, de túl, odaát: ez már Ceylon káprázata, még valamivel messzebb : egy darab Honolulu, vagy talán egy brazíliai hacienda. Az első emeleten, ha felérünk, Kínában vagyunk, alatta és a pincében : a legtökéletesebb Kaukázus közepén, tatárokkal és kirgizekkel, akiknek gúnyái alatt, állítólag akárhányszor, a cári udvar egykori nagyjaival találkozik az ember ... Az exotikus vendéglők e túlságba hajló divatja talán szintén a világháború következménye. A háborúban néprajzi szigetek indultak meg és a számuk, kivált Párisban, egyre szaporodott. Velük együtt: az exotikus vendéglők. Hajdan az elegáns, igen gazdag berendezésű restaurant-ok ideje járta. Aztán következett a „boite“-ok, a zughelyiségek divatja és velük a hamis apacs- poézis. Most viszont az exotikus vendéglők a legkeresettebbek, nemzeti eledeleikkel, extravagáns vendégeikkel, festői és szokatlan pincéreikkel és képeskönyvbe kívánkozó gazdáikkal... Párisban a jó konyhának mindig nagy kelete volt; aki itt az íny és a garat számára hozott valami újat, számíthatott a francia haza hálájára. Exotikus vendéglők. Párisban minden népnek megvannak az étkezőhelyei. — Fényűzés a nemzeti ételekkel. — Levél a világ fővárosából.
