Vendéglősök Lapja, 1926 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1926-05-05 / 9. szám
XXXXIE. ÉVFOLYAM 9. SZÁM 1926. MÁJUS 5 TEVDÉOLé-, 8IÍLLÓ-, MÁTÉilFABI Éfl KÖ10ÁIBA8Á0I SIABVjAF M. kir. postatakarókpénzt. csekksz. 45.255 Megjelenik havonta kétszer, 5-ón és 20-án Előfizetési díj félévre _ 150.000 korona ALAPÍTOTT A: IHÁSZ OTAttfil Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, IX., YI0LÁ UTCA 3. SZÁM Telefonszám: „József“ 2 2—81 A boritaladó csökkentésére a pénzügyi kormányzat megadta az engedélyt, de nincs köszönet benne. Olyan „engedély* ez, amellyel semmiképpen sem akarnak élni, különösen a vidéken nem azok, akik megadhatnák. A »nesze semmi, fogd meg jól" ajándékot szemléltetőbben elképzelni sem lehet, mint ahogy ezt végrehajtotta találékony pénzügyi kormányzatunk, amikor belement a boritaladó csökkentésébe. A pénzügyi kormány átengedte ezt az adónemet a városoknak, megyéknek, használják fel ők a saját pénzügyi céljaikra. Azzal, hogy engedélyt adott az eddigi boritaladókulcs leszállítására, nem segített sem a termelőn, sem pedig a vendéglősön, korcsmároson s legkevésbé a fogyasztón. A városok, megyék egyszerűen nem törődnek azzal, hogy nekik „szabad" le- szállítaniok a boradót, eszök ágában sincs egyetlen lépést is tenni ezirányban. És nem is fognak tenni lépéseket addig, amíg nem „muszáj11. A pénzügyminiszter nem akar beleszólni az önkormányzatok dolgába, kapjuk feleletül, amikor előterjesztjük a hozzánk, különösen a vidékről beérkező tömérdek panaszt. Viszont, amikor eljárunk a vármegyéknél, városoknál, ezek azzal érvelnek ellenünk, hogy amire engedély van, azt ők nem kötelesek még megtenni. Ők a maguk háztartásában nem képesek nélkülözni a boritaladó jelenlegi kulcsát, le nem szállíthatják, mert ez milliárdos veszteségeket jelentene. így aztán alig néhány vidéki területünk van, amely tényleg keresztülvitte a boritaladó leszállítását. Csak a kötelező és igen jelentékeny adómérséklés segíthetne rajtunk is, meg a bortermelőkön is, vagy pedig az egyelőre elérhetetlennek látszó ábránd: a boritaladó teljes eltörlése az egész vonalon, a vidéken iá, a fővárosban is! Az összes érdekeltségek a közelmúlt keserű tapasztalatai után ezirányban indítják meg az akciót, letettek az öt aranyfilléres ötletről, mert belátják, hogy az ön- kormányzatok pénzügyi felfogásával nem tudnak megbirkózni. Belatiny Ivánnak és társainak sikerült alig néhány nappal az űj luxusadórendelet megjelenése után bebizonyítaniok azt, hogy az új rendeletnek a szakmát érintő több rendelkezése meg nem érthető, homályos és a gyakorlatban nagy zavarokra fog vezetni a borkereskedelemben, a vendéglősöknél, kávéházakban, sőt a luxusadó alá eső pezsgőborokat forgalmazó egyéb üzleteknél is. Most az összes borok mentesítését fogják kérni a luxusadózás alól és addig is, amíg ez megtörténik, az űj rendelet sérelmeinek az orvoslását követelik az érdekelt szakmák. Itt is, ott is ugyanazok a bajok. Szakmáink küzdenek valamiért, nagynehezen elérik, kijön a rendelet és akkor általános fölzúdulás közben új küzdelmet kell indíA gazdasági válság szele — vagy ha úgy tetszik: forgószele — itt tombol körülöttünk és bennünk. Vájjon speciális magyar jelenség-e, vagy az egész világot, illetőleg a mi szűkebb világunkat: Európát is átfogja? Világjelenség oly értelemben, hogy a termelés és fogyasztás krízise, az általános gazdasági depresszió, a pénz betegsége mindenütt jelen van. Nálunk Magyarországon fokozottabb mértékben van meg s adott helyzetünk szerint speciális magyar állapot, mert összefügg a vesztett háború következményeivel, országunk szörnyű megcsonkításával, pénzünk — hála Istennek — elmúlt katasztrófájával s az ezzel összefüggő egészségtelen spekulációval. És miután általános jelenség, kiveszik részüket belőle az italméréssel és árusítással öszefüggő iparágak is. Egyrészről a kereseti lehetőségek csökkenése a fogyasztás általános csökkenését vonja maga után, másrészről az államháztartás egyensúlyának rendezése fokozottabb teherviselést rótt a vállukra. Ez két olyan malomkő, mely egymással szembeforog. Nehéz küzdelem manap az élet. Azonban a rossznak is vannak fokozatai és ezekben az italmérők és italárúsítók nem éppen a legrosszabb helyet foglalják el. Általában az élelmiszeripar és kereskedelem nem sínyli meg oly mértékben a gazdasági válságot, mint a többi ágak. Bár az igények minimumra redukálódtak, táplálkozni mindenkinek mindennap kell. És hogy állunk az italfogyasztással? A szeszes italok bármely fajtájának fogyasztása szintén életszükséglet oly értelemben, hogy azok, akik vele élnek, nem mondanak le arról bármely áldozatok árán sem, legfeljebb mérséklik a fogyasztást. Innen van, hogy oly mérvű összeomlásoknak az italmérők körében nem vagyunk tanúi, mint más iparoknál és a kereskedelemben. Azonban felvetődik az az izgató kérdés: hová, merre haladunk? Meddig tart mindez? Lesz-e kibontakozás, jobb idők fognak-e elkötani, hogy a kivívott rendelet hibáit és ártalmas tökéletlenségeit megjavítsák. A mi bürokratizmusunkban kell a hibának lennie. A szaktudás hiánya, a szakemberek meg nem becsülése és óvakodás a tanácsaiktól, ezek a legsúlyosabb bajai közéletünknek, ez nehezíti meg a polgárok, iparosok életét és érvényesülési lehetőségeit. Lesz-e másképpen és mikor lesz másképpen, az a jövő titka. Mindenesetre külön figyelem tárgya lesz a szakmáink jövendő akcióiban, hogy már előre kiküszöböljék az elérendő eredmények bürokratikus hibáit és szaktudatlanságait. vetkezni ? Ki tudná ezt megmondani! Azonban reménykednünk szabad és kell is. Mint mindig, ha zord és sötét idők járnak, a történelem tapasztalatait kell fáklafény gyanánt felhasználni. Ha az ember eszmeileg kiszakítja magát a jelenből és egy messzebbi időpontból szemléli képzeletileg a kort, úgy vigasztalást találhat és reményt meríthet a jövőre nézve. Ezek a sötét idők már többször megismétlődtek a történelem folyamán, nemcsak velünk magyarokkal, hanem a világ többi népeivel is. Sőt történtek szörnyűbb dolgok is a világon: nagy, népeket pusztító és kiirtó háborúk, dögvész, éhínség és más csapások. És mindezekre a korokra elkövetkezett a megújhodás, a felvirágzás és a feledés. A mai gazdasági válságok is előfordultak már pl. a harmincéves és a Napóleoni háborúk után és hatalmas, soha nem látott fellendülés következett be utánuk. Miért ne reméljük tehát mi is, hogy kitisztulnak a nyomasztó nehéz fellegek, hogy a virulás reménye csillog a jövő távlatában. A szkeptikus azonban azzal felelhet, hogy mit ér a jövő, ha gonosz a jelen, ha ez a generáció nyomorban pusztul el? Erre azt felelhetem, hogy a jelen képe sem nyújtja az éhínség képét. Igaz, hogy vegetálunk, de élni élünk s rendes ember ma sem pusztul éhen. A világ sokat fejlődött, ma már nagyok és sokfélék az igények. Ezeket az igényeket kell megszorítanunk. Össze kell szorítanunk a fogunkat és úgy küzdenünk. Es végtére is nem tarthat ez így mindig, az idők változnak, a mi helyünket a gyermekeink: a jövő generáció fogja elfoglalni. Mi tovább élünk bennük és általuk. Ilyen körülmények közt csak az lehet a feladatunk, hogy szilárdan megvetve a lábunk, életlehetőséget és fejlődést biztosítsunk utódainknak. Én azonban közelebbi javulásban reménykedem. Szilárd a hitem, hogy mi magunk is jobb időket fogunk még megérni, amikor elmosódnak emlékezetünkben az átélt háború és forradalmak szörnyű képei. A javulás nem A gazdasági válság és a magyar jövő. írta: Dr. Csató Béla, rendőrkapitány.
