Vendéglősök Lapja, 1913 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1913-02-05 / 3. szám
1913. február 5. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 ORHEGYI F. borkereskedő Budapest, V., Gizella-tér 4. (Saját ház) Pinczék: Budafokon és V. kerület, Gizella-tér 4.. szám alatt. Ajánlja a legjobb: franczia és magyar pezsgőket, cognacot és likőröket gyári árakon. Belföldi borait az első hírneves bortermelőktől a legjutányosabb áron szolgáltatja. — Vidéki megrendelOsek gyorsan és pontosan teljesittetnek. A korcsma oldalán a magyar korcsmáros sértő, a jó Ízléssel ellenkező felirátokat ne alkalmazzon, de holmi német pikturákat sem, mint például azt a csúnya képet, mely alá az van nyomatva: »13. §. A gibicz fogja be a száját.« A magyar korcsma falán általán csak történelmi tárgyú képek csüngjenek, melyek Emlékeztessenek magyar Nemzeti nagy múltúnk Diadalmaira. Hitelt csak az arra érdemes, megbízható vendégeinek nyújtson a jó magyar korcsmáros, de soha sem az iszákos emberiségnek, akkor még az antialkoholisták becsülését is kivívja magának. A magyar falusi korcsmában csak magyar muzsika szóljon s magyar nótát húzzon, mert A magyar nótánál Nincs szebb a világon. A lassú, gyors csárdást Arra vígan járom, S hejh, de csak forróbban Szorítom szivemhez Az én kedves párom. Ha a falusi korcsmáros ezeket az intelmeket megtartja, megelégedésben teljes, gondtalan aggkor jut osztályrészéül s ha még gyermekeiben derék utódokat is nevel magának, akkor, ha elhozza a sors végóráját, rávésik sírja keresztjére: Akinek élete vala oly Áldásos, Itt nyugszik az igaz Jó magyar korcsmáros, A más világon is Nagy dicsőség éri Az üdvözülteknek A magyar bort méri. B. M. Gy. R borravaló-háború. A bécsi vendéglősök és kávésok berkeiben forradalom készül. Afféle bécsi formájú, vértelen forradalom, amelynek forró lángolását lehűti az a sok sör, amelyet ilyenkor nagy mennyiségben csúsztatnak le torkukon a spiszek és burgerek. A bécsi adóigazga- ság ugyanis adót akar kivetni a remunerá- czióra, borravalóra, újévi pénzjövedelmekre, szóval a borravaló exisztencziák eddigi adómentességét meg akarja szüntetni. E végből a vendéglősgazdáknak és kávésoknak olyan kérdezőivet küldött, amelyben indiszkrét módon kíváncsiskodik, hogy ez vagy amaz az alkalmazott körülbelül mennyit kereshet borravaló alakjában. Ez ellen azonban a vendéglősipartársulat állást foglalt és a törvényre hivatkozva, fölszólítja tagjait, hogy csak azokra a kérdésekre feleljenek, amelyek az alkalmazottak törzsfizetésére vonatkoznak. A bécsi szállósok elnöke haragosan kelt ki egy bécsi lapban az intézkedés ellen és kijelentette, hogy a borravaló a személyzet magánügye, amihez neki semmi köze sincsen. Meg aztán a gazda úgy sem tudja ellenőrizni a borravaló mennyiségét, de meg ha tudná is, nem hivatása, nem kötelessége, mert nem alkalmazottja az adókezelőségnek. Hasonló tónusban nyilatkozott a vendéglősök elnöke is, aki szintén a vendég és alkalmazott közötti ügynek minősítette a borravaló-adást, tehát a gazda nem törődhetik vele. Aztán meg egyetlen iparágban sem változnak olyan sűrűn az alkalmazottak, mint a vendéglősiparban, igy pedig lehetetlenség1 a folytonosan változó, mindig vándorló alkalmazott évi keresetét megbecsülni. A tinánczdirekczió tehát ellenőrizze csak maga a borravaló meny- nyiségét — ha tudja. Állítson föl uj ellenőrző állásokat, ezek bizonyára fölemésztenék azt a pénzt, ami az uj adóból befolyna ... Ezeknél a nyilatkozatoknál akad meg az ügy, s a bölcs bécsi adóigazgatóság most módot keres, hogy hogyan is olvashatná meg azokat a rézkrajczárokat, amelyek kettősével, hármasával hullanak naponta húszezer pinczér fáradt tenyerébe ... * Napirenden lévén e kérdés, ebből az alkalomból ide iktatjuk Oineverné Győri Ilona úrasszonynak, néhai Győri Vilmos költő- papunk nagynevű leányának az „bj Időkében megjelent czikkelyét: * London, január havában. Amint a taxim megáll a szállóm bejárata előtt, a fahéjbarna meg aranypalástos portás már az ismerősnek a köszöntésével nyitja ki az ajtót, ugyanilyen ismerősöm üdvözöl a pirosarczu, ökölnyi kis page is, akinek a háromsoros aranygomb dísze szintén fahéjbarna posztó vest-et ékesít. De ha még olyan ökölnyi is, azért már a ház becsületének egész komolyságával kér, hogy csak addig foglaljak helyet, amig1 megnézi, hogy melyik szoba van lefoglalva. Nos, hosszú nem lesz az idő addig, mert a márványfalu hallban óriási az élénkség, a Georgian stilü mohazöld bársony grandfather chair-ekből pedig nagyon kényelmesen lehet ezt a hullámzó tömeget nézni. De lám, az apród hozza is már a számomat és a málhavivőnek is, a liftesnek is olyan pa- rancsolóan kukorékolja oda a »Three hun- red and forty four«-t a maga gyerekhangján, mint valami parányi, de önérzetes Ban- tam-kakas. Önérzetes. Ez a tónus nem véletlenül vibrál benne a Strand Palace Hotel minden szolgálatrakész, udvarias alkalmazottjának a viselkedésében. Ezek az emberek nem várnak borravalót, mert a szálló legszigorúbb tilalma a »No tips, please!« Ne tessék borravalót adni. Amelyik alkalmazottról kiderül, hogy elfogadott valamit, azt elbocsátják. És a szálló szobáiban, közös termeiben ott a sürgető kérelem, hogy mivel az egész uj szálló-rendszer arra a sarkalatos elvre van alapítva, hogy borravaló nincs, az igazgatóság kéri azt, sőt elvárja a közönségtől, hogy ez elv betartásával támogatni fogják. Mikor önérzetes-et mondtam, hangsúlyozni akarom, hogy ez nem azt fejezi ki virágnyelven, hogy félvállról vevő módon viselkednek. Nem. Csak éppen az a borravalót váró tekintet nem alázza le az arezo- kat, aminek láttára én mindig úgy vagyok, hogy az alkalmazottat sajnálom, magamat meg szégyenlem. Sajnálom amazt azért, hogy jólétének egésze parányonként a mi szuverén tetszésünktől függőleg alakul meg, magamat pedig szégyenlem, mert én is tagjía; vagyok annak a társadalomnak, amely a, munka megbecsülését még nem tudta úgy rendezni s a munka és bér kettős mérleg- serpenyőjét még nem tudta olyan egyensúlyba hozni, hogy vagy a kelleténél kevesebb bér ne deprimálja, vagy a jogtalanul nyert borravaló ne demoralizálja a dolgozó emberiség egy óriás kontingensét. A szobámban nyájas, udvarias szobaleány segít, hogy a lunchre ne nagyon késve érkezzem le. Az ebédlő-teremben a szomszéd asztalnál hatalmas erejű, hatalmas étvágyú fiatal atléta ül, aki még hozzá skót is, aki »will have his money’s Worth« — fiatal, atléta és skót; — no, ez már hármas jog- czim arra, hogy »leegye« azt, amire joga van. És mivel az étlap (szintén a »no tips, please« kérelmével) azt is megjegyzi, hogy a table d’hote bármelyik fogását meg lehet duplázni minden áremelés nélkül, hát ez a Malcolm the Giant meg is cselekszi lelki- ismeretesen minden fogásnál. Már a hors d’ouevre-ből beebédelt, aztán dupla hal, dupla sült, dupla édesség. És engem az egész látvány csak azért érdekel, hogy lám, milyen jóakarattal duplázza meg a maga fáradságát a pinczér, mikor pedig — no tips, please. Amint a lunchnak vége, a pinczér csak czédulát ad, azzal aztán a pénztárnál fizetünk; asztalunk körül pedig nem állnak csoportban fizetőpinczér, ételhordó, pikkoló, esetleg szivaros-fiu, mert nemcsak hogy borravaló nincs, hanem mert ők maguk nincsenek. Már úgy értem, hogy ezek a külön kasztokra szedett pinczérek. Egy asztalnak csak egy pinczére van, az hoz mindent s ahol, más szállókban az asztalnál kell is fiiM&wiiMíOJMiifl [«a ífiii ELNÖK: W1NDISCH-GRAETZ LAJOS HERCZEG. Gyógyaszu, szamorodni és asztali borai felülmúlhatatlanok. Kapható mindenütt. Árjegyzéket kívánatra ingyen küld. Központi iroda : Budapest, VI. kér., Teréz-körut 25. sz.
