Vendéglősök Lapja, 1910 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1910-07-05 / 13. szám
2 VENDÉGLŐSÖK LAPJA az, hogy jól kezelt, tiszta bort öntsön a pohárba. A pályázatban résztvenni kívánok kötelesek föltüntetni életkorukat eddigi, a borgazdaság terén való működésüket. A folyamodványok a budapesti vinczellér- iskolai igazgatóhoz nyújtandók be. Tilos a borok festése. A belügyminiszter tudomására jutott, hogy több borkereskedő és korcsmáros a borait színezi, festi, hogy ezáltal kelendőbbé tegye. így festik czukor- külörrel aranysárgára a homoki vinkot, ametynek most már óbort mutat a színe, de az ize bicskanyitógató. Ez nem más, mind a vevőnek, vendégnek megtévesztése, mely büntetendő cselekményt képez s melynek megakadályozására a törvényhatóságokhoz intézve, most megismétli az 1905-iki 35,556. számú belügyminiszteri rendelet, melynek §-a igy szól: 1. §. Eladásra szánt élelmi és élvezeti szereket, egészségre ártalmas festékkel festeni s ilyen állapotban árulni, vagy eladni tilos. A tilalmas festőszereket a második szakasz sorolja fel. A 4. §. azt mondja: 4. §. Tilos az eladásra szánt élelmi és élvezeti szereket még ártalmatlan festékkel is úgy festeni, hogy a festés a vevőt az élelmi, vagy élvezetiszer minőségére nézve megtévessze s hogy ezeknek romlottságát, vagy csekélyebb értékét leplezhesse. Az ezen tilalom ellenére megfestett élelmi, vagy élvezeti czikket eladni vagy forgalomba hozni tilos. A bor festése tehát minden körülmények közt tilos s aki ezen tilalom ellen vét, az 200 korona pénzbírságra, vagy tiz napi elzárásra ítéltetik. Úszó korcsmák, Nem azokról a korcsmákról és korcsmá- rosokról akarok szólni, akik a már rossz anyagi viszonyok között úsznak az adósságok tengerében. Az emlékezetem gondolatszárnya vissza visz most a Tisza-partjá- ra, abba az időbe, mikor még oda túl a Bánátságból, hosszú nagy vontatott hajókon hozták az igazi, jó magyar pécsvidéki borokat. Mert akkor még a bácskai magyar szőlőt nem termelt, ezt ráhagyta a bánáti svábra, ő csak a szőlő levét itta meg. Természetesen az értékesített búzának árán. Azóta ott is más világ van. A jó, fekete homokföld egy részét beültették venyigével, hogyha kevesebb is a pénzecske, borocska azért ne hiányozzék a verem-pin- czéből. De hát, — mint mondám, — az azelőtti időkről akarok most szólani. Akkor azok a nagy borral terhelt uszályhajók ott Zenta mellett megjelentek a Tiszán s valamennyi hamarosan vizi korcsmává változott, melyen báttaszéki bort ittak. Főtt ott jóféle birkapaprikás is, akadt czigány is, aki itt annál szebben húzta, mivel hogyha nem húzta volna, hát beledobódott volna a Tiszába. Bizony megesett az, hogy ott a hajó-korcsmában mulatozván, mikor szólott a tor- nyosi földesur nótája: Gomboséknál megesett a nagy csuda, Összetört a gitár meg a tambura; Gombos Zsiga eladta a vak lovát, Azon csináltatott gitárt, tamburát. Hát akkor — mondom — az urak a szőke Tiszát országúinak nézték s kiléptek rá sétálni. Egy kis hidegküzdésen kívül azonban nem akadt más bajuk, mert mindig akadt ott egy-két csónakos legény, aki kihalászta őket. Ezek az egykori tiszai uszó-korcsmák jutottak eszembe, mikor vagy másfél esztendő előtt egy óriási Cunárd-hajón csónakáztam át a Földközi-tengeren, majd az Oczeánon át Amerikába. Mert ezen a bárkán is vagyon vendéglő, vagy korcsma és mikor Fiúméban a magyar kivándorlók száma meghaladja az ötszázat, akkor a »restaurant« köteles magyar nyelven beszélő kiszolgáló pincérekről is gondoskodni. És miféle pinczé- rek ezek? Többnyire szintén a kivándorlók intelligensebb fiatalemberei közül kerülnek ki. Egyik utazásom alkalmából ez egyik pin- czér egy volt közös hadseregbeli főhadnagy — egy igen magas állású királyi biró fia — volt, az első osztályú éthordó pedig egy volt bácsmegyei plébános, aki különben a magyar tudományos akadémiának is bekebelezett tagja, de aki holmi pénzügyi diffe- rencziák miatt kívánkozott ki az uj világba s most Newyorkban ismét; mint katholikus pap keresi meg a kenyerét. Ezeken a kivándorlóhajókon érdemes megtekinteni a vendéglői éléstárt. A hajófenéken, — a pinczében — többnyire magyar hegyvidéki jóféle borok vannak elraktározva, amelyek, mint a szicziliai utasbor, — pompásan kiállják megtörés nélkül a tenger viharzását. A huskamrában többnyire füstölt húst tartanak, de ennek másik részében ott van vagy ötven élő vágásra várakozó szarvasmarha, juh és egész sereg szárnyas állat, melyek már kora reggel hangos kukorékolással, kotkodácsolással tiltakoznak a tengeri betegség ellen. A nagy hajón általában két vendéglői helyiség van. Az egyik, a közönségesebb a fedélközi utasok számára. A másik az első- és második osztályú utasok számára, ahol rendesen — kimért méltóságossággal — borotvált képű angol pinczérek szolgálnak ki, akikről néha különben, ha lehámozzuk az angol bőrt, kibújik belőle a magyar gyerek. A hajó vendéglői különben általában a hajóorvos felügyelete alatt állanak, a ki arra is vigyáz ott, hogy esetleg ne sok legyen a szeszesital fogyasztás, bár ott a nagy Oczeán tetején még is felhangzik néha éjszakákon, a hajóóriás vendéglőjében a hazasiró nóta: Vörös bort ittam az este, Ragyogó csillagom, galambom. Most is részeg vagyok tőle, Ragyogó csillagom, galambom. Vörös bort iszom estére, Majd kijózanodom tőle, Ragyogó csillagom, galambom. A hajópinczérek — egy útra — 16—18 nap — átlag 160 korona fizetést -kapnak a teljes ellátáson és a borravalón kívül. Ugyanennyit kapnak a visszautazásra is. Ebből az összegből azonban igen keveset ta- | karitanak meg, mert elköltik maguk is a J kikötővárosok vendéglőiben, korcsmáiban, a hol az a tengerész jelszó: Ne gondolj a mára, Élvezd a jelent! Csabaver. \ R pinczér becsülete. Tekintsünk be kissé a törvény házába. Nem a törvényhozáséba, mert ott most ugyancsak felfordult világ van s ott különben sem sokat törődnek a vendéglősök, korcsmárosok s ezek alkalmazottainak érdekeivel. Hanem nézzünk be a törvényt alkalmazó bíróság épületébe, tárgyaló termeibe, ott találkozunk néha olyan esetekkel, melyek bennünket közelebbről is érdekelnek. A budapesti királyi büntető járásbíróság, mely a Markó-utcai palotában székel, a közelmúltban két ítéletet is hozott, melyek mindegyikében pincér volt az érdekelt panaszos fél. A nevek itt teljesen mellékesek, csak az eseményből magából kell levonnunk !9lü. julius 5. a következtetéseket. Az egyik eset az, hogy egy másodrendű kávéházban a vendég — úri ember — sört rendelt. Üveges sört adtak neki. A második rendelésnél a vendég és asztaltársai észrevették, hogy a pincér a sörösüvegeket a többi asztaloknál hagyott maradék sörökkel tölti meg s azt szolgálja fel nekik. A rendelő vendég erre nagy haragra lobbant s bizony becsületsértő kifejezésekkel is illette a felszolgáló pincért. Ez sem hagyta magát. Becsületsértésért pert indított a sértegető vendég ellen. Itt a bíróság felmentő ítéletet hozott, kimondván azt, hogy a rendelő vendég jogos felháborodásában mondta az inkriminált becsületsértő kifejezéseket, mert pénzéért joga volt érintetlen italt követelni s másrészről az állott, maradék, összekevert sör által egészségét is veszélyeztetve láthatta. A másik eset a következő: Egy előkelőbb vendéglőbe beállított szintén egy uriasan öltözött vendég s bár kifogástalanul kiszolgálták, semmi sem tetszett neki. Az ételeket egymásután visszaküldötte, az italokat lebecsmérelte s a kiszolgáló pincérrel a legdurvább módon beszélt. Midőn az utóbbi ez ellen a hang és modor ellen a legerelye- sebben tiltakozott, a vendég erősen becsület-„ sértő kifejezésekkel illette. Lekicsinyelte pincér mivoltát s hitvány szolgának és mindennek elmondotta. A pincér megtudta az izgága vendég nevét és lakását s itt is perre került a dolog. Ám itt már a pincér lett a nyertes. A sértegető vendéget a járásbíróság elitélte száz korona pénzbírságra, enyhítő körülményül véve azt, hogy a vendág bár beszámítható, de mégis kissé ittas állapodban volt. Érdekes azonban ennek az ítéletnek megokolása. A bíróság kimondja, hogy a pincéri foglalkozás van olyan tisztességes, mint bármely más polgári, ipari foglalkozás. A pinczér a vendéglősnek munkatársa s a legudvariasabban áll a vendéglői közönség rendelkezésére. Sőt a hivatását teljességében felfogó pincér vigyáz á vendégnek még az egészségi állapotára is azzal, hogy csak oly étel- és italnemüt szolgál ki neki, amely sem állottságánál, sem romlottságánál, sem pedig vegyi összetételénél fogva nem ártalmas. Ezenkívül ma már a pinczér az intelligensebb társadalom tagozatához sorozható. Aki tehát egy ilyen pinezért minden ok nélkül sérteget, az méltán rászolgál a büntető bíróság marasztaló ítéletére. Ez a két bírói határozat — véleményünk szerint — a fején találja a szöget. Ahol a ’pinczér rosszakaratból vagy üzleti kapzsiságból rosszul szolgálja ki a hozzá forduló kávéházi vagy vendéglői közönséget, az még súlyosabb sértések esetén sem számíthat bírói törvényes védelemre, illetve elégtételkapásra. Ahol azonban ártatlanul sértik meg a kötelességet becsületesen teljesítő pinezért, ott a sértegető ellen — mint látjuk — a törvényes bírósági megtorlás el nem maradhat. A flegmatikus angol, az udvarias franczia, a darabos német, a saját hazájában mind megbecsüli azt az embert, aki pénzéért bár, de étellel, itallal kiszolgálja őt. Hiszen maga a józan ész hozza magával, hogy csak akkor várhatunk a vendéglőben tisztességes és tiszta, jó ételt s italnemüt, ha magunk is tiszteségesen bánunk azzal, aki azt készíti és aki azt kiszolgálja. Nálunk Magyarországon is lejártak már azok az idők, midőn a pinezért semminek, legföljebb szolgának, kutyának tekintették, bár most is akadnak még durva emberek, akik »pszt, pszt!« szólással hívják asztalukhoz a pinezért, akár a vizslájukat. Nos hát ezek okulhatnának a fent említett bírói határozat indokaiból. Egy mai korbeli budapesti pinczér bir annyi kvalifikációval, kivált társadalmi kvalifikációval, mint akárhány hivatalos ember.
