Vendéglősök Lapja, 1908 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1908-09-09 / 17. ünnepi szám
I © ÜDVÖZLET DEBRECZENNEK. dh A* Hitbeli megújhodás, lelkiismereti szabadság erős vára, Debreczen, köszönt a nemzet, az ő nevében üdvözölnek az ország vendéglősei! A kiknek hivatásuk vendégeket látni, most maguk élvezik a vendégség örömeit ősi falaid között. Szives szó hivott, szeretet és tisztelet hozott minket. Tisztelet nagy múltad, szeretet néped iránt, a mely magyarságában romlatlanul, biztató, nemes példa előttünk. Azokban a szomorú időkben, a mikor török, tatár s ezeknél is ve- szettebbül a német dúlta hazánkat, nem vetted körül városodat nagy, henye falakkal, hanem fiaid eszében és erejében kerestél s találtál védelmet; a mai nehéz, nyomorral sujtoló viszonyok között még inkább kell eszünkre és erőnkre támaszkodnunk, mert csakis ezekkel válthatjuk meg magunkat a fenyegető pusztulástól. Minket a kartársi érzület, az együttműködés szüksége hozott körötökbe, hogy iparunk javán, haladásán tanácskozva, egész nemzetünk boldogulásán munkálkodjunk. Töltsenek el, segítsenek minket a debreczeni népet megkülönböztető erények: lángoló magyarság és fajszeretet, megbonthatlan összetartás és el nem ernyeszthető szívósság, igaz becsület. Ha ezeket a nemes tulajdonságokat magunkénak vallhatjuk, megérjük iparunk szebb jövőjét; valamint ezekkel az erényekkel nemzetünk is kivívja hatalmát, szabadságát és jólétét. Hortobágy szellője, egyetlen látogatója a pusztában porladozó hősök immár nem tudott sírjainak, fuvald szivünkbe e nagy virtusokat, Debreczen tiszta levegője virágoztasd fel őket, hogy magjuk ne vesszék, virulásuk meg ne fogyatkozzék ebben a nemzetben soha. Ha ezekkel az ősi virtusokkal vértezve leszünk, jöhetnek még, a mint jönnek is, szörnyű megpróbáltatások véres napjai; ámde a vész ha megtizedel is el nem gázolhat s megint viszhangozzák a kárpátok büszke hálaénekünk: „Él magyar, áll Buda még!“ S állni fogsz te is Debreczen, magyar róna örökifjú városa, a kit epedő szerelemmel majd azután is meg-meglátogat a bűbájos délibáb, a mennyei Ígéretnek és dicsőségnek az a földre csillanó sugara. Viruló téreiden a pengő kaszák éléről százszorosán hull az áldás, műhelyeidben a szorgos kalapácsok zajában gyűl a kincs s a tudományok szent csarnokaiból világgá ragyog szellemed fensége. A mint kívánjuk, úgy érezzük, hogy valamikor csakugyan igy leszen. Legyen is! Rákóczi öreg harangja ne csüngjön agg tornyában néma gyászszal, kondulhasson meg újra tisztán, diadalmasan, mint akkor, a mikor szabadságra hitt a tárogató s a daliák piros csizmájának a nyomát még nem takarta hóval a tél, rabságunk zordon, siralmatos tele. Szabad hazában szabadság legyen megint Debreczen nagysága, magyar fajunk dicsőbb hive népe bolgodsága! Falaid közé gyűlve, igy üdvözölnek minden jóval, magyarság szive, Debreczen, az ország vendéglősei s meghajtván előtted zászlójukat, hálásan köszönik szives vendéglátásodat. Debreczen népe. Erős, romolhatlan törzs, olyan, mint a keletázsiai bambusz törzsöké: bárhányszor lesarabolják, mindannyiszor uj, rugékonyabb, csihatagot hajt. Debreczen népe teljével van a magyar faj minden nagy és nemes tulajdonainak. Vére romlatlan, esze tiszta. Azzal a vérrel, azzal az észszel irta be nevét a történelembe s azzal a vérrel, azzal az észszel jegyezte el magának a szebb jövőt. Forgatván a múltak krónikáit, látjuk, hogy ez a nép mennyi erővel és okossággal állta meg helyét a századok vérzivatarjai között. Sok nehéz, nagy időn küzdötte át magát ez a nép, de egy sem volt nagyobb, nehezebb, Debreczen történetében, dicsőségesebb, mint az, amelyről Kossuth Lajos igy ir: ».... Nagy idők voltak azok, melyek engem egykor a tettek mezején Debreczennel közvetlen viszonyba hoztak s Debreczen évkönyveibe szerény nevemet bejegyzették. Oly idők voltak azok, aminőkkel az, a mit a vallásos ember Isten ujjának nevez, a történelemben korszakonként mérlegtár- czába teszi a nemzeteket, hogy megmérje, ha megütik-e vagy nem az életrevalóság mértékét. Nemzetünk megméretett és akkor köny- nyünek nem találtatott, abban Debrecennek nagy része van. Bécsben azzal kecsegtették magukat, hogy, ha a jog és törvény fölibe helyezkedett erőszak fővárosunkat hatalmába keríti, a jogvédő ellentállás- nak vége lesz. Hatalmába kerítette. Országgyűlés és kormány Debreczenben kerestek menhelyet. Ha Debreczen akkor a romboló vesz lehangoló dühöngése közben csak kétséges- kedik is a nemzetnek akár erélye, akár határozottsága felett; ha férfia, nője, apraja, nagyja magasztos hazafisággal nem veszi körül a kormányt és országgyűlést, kik nem kegyet oszthatni, hanem áldozatot kívánni jöttek hozzájuk, a honvédelmi erőködés tehetetlen paródiává sülyed s a világ bírája, a történelem pálczát tör a magyar nemzetnek nemcsak élete, hanem becsülete fölött is. Hogy nem igy történt, hogy a honvédelmi harcz nemzetünk életrevalóságának a világ rokonszenves csodálatától kisért, hatalmas revelatiójává fejlődhetett, ezt jórészt azon támogatásnak köszönhetjük, melylyel Debreczen a kebelébe menekült országgyűlést és kormányt körülvette. Ez tette lehetségessé azt a szerves erőkifejtést, melynek következtében »névtelen félisteneink« a Tisza mögé szorult védelmi állásból rövid pár hó alatt a támadóra mehettek át diadalmasan. S én, ki ama válságos időkben a kormánynak élén állottam, de nemcsak én, hanem a nemzet is ezért Debreczennek örök hálával tartozu nk.« íme a debreczeni nép örökéletü szobra. A vész napjaiban összetartó, önzetlen és rendithetlen. Ilyennek láttuk őt most is, nem olyan régen s ilyennek ismerjük őt az idők végezetéig ! Tisztelettel hajlik meg előttük nemzetünk lobogója. A pálinkázó egyedül kortyogat, a borozó igy szól: »Ökör iszik magába!« * Az oroszokat nem Japán, hanem a vudki verte meg; ez is veszíti el.