Vendéglősök Lapja, 1907 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1907-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
1907. szeptember 12. V e n (T é £ 1 ő s ö k L a p j a 9 Dócy Lajos bordalával végzem a borról irt ismertetésemet: «Jó a bor, jó a bor, Jó a bor reggel, Jól esik száraz toroknak, Ha az ember felkel. Jó a bor, jó a bor, Jó a bor délbe, Okos ember az ebédért Nem is hagyja félbe. Jó a bor, jó a bor, Jó a bor estve, Piros alkonyt, piros orrom Pirosabbra festve. Jó a bor, jó a bor, Jó a bor éjjel, A bút, mint a szél a felhőt, Úgy oszlatja széjjel. Jó a bor, jó a bor, Mindig jó az, kincsem! Rossz a bor csak egv esetben: Akkor, mikor nincsen.» Gambrinus. Jelige : „Sört a borra, hadd máskorra !“ A sör ősrégi találmány. Már az egyiptomiak főztek sört, mely sárgás szinü ital volt, előállították árpából és sárgakásából s a feltalálója épp oly hatalmas, nagy ember lett, hogy nálánál csak Osiris isten volt hatalmasabb. Egyiptomban még ma is van olyan sörforma részegítő ital, melyet tökcsészéből isznak. Annyit azonban konstatálhatunk, hogy a régi egyiptomiak az őskorban csak szükségből itták a sört, a szegényebb néposztály pedig árpabort ivott, szőlőből sajtolt bor helyett. Egyiptomból terjedt el az az ital, melyet akkor talán még nem neveztek el határozottan sörnek; később ismertté lön Görögországban és Rómában is, de mégis a németek honosították meg, s tették világhírűvé a sört. A sör azelőtt, — különösen Németország azon vidékein, hol bor nem termett, valódi német nemzeti itallá vált. Már abban az időben, midőn a régi germánok nomád életet éltek, az ősrégi sör e név alatt volt ismeretes: «bere» (árpa). A régi germánok meglehetős mennyiségben fogyasztották a sört. Sohase hiányzott a sárgásbarna folyadéknál a fenyőhéj és keserű bogyó, lett legyen bár az a sör árpából is főzve, mert a komló-főzet későbbi találmány, melyet Nagy Károly idejében még nem ismertek. De azért a német sógor torkának az akkori sör mégis Ízlett, melyről Tacitus római történetíró magasztalólag emlékezett meg. Nem esett meg egyetlen gyűlés, vagy ünnepély annélkül, hogy a sör patakokban ne ömlött volna, a valhallában a 'holt hősöket i. - ponta sörrel itatták, persze közben azok is nagyokat ittak, kik a sört töltötték a hősöknek. De más idők, más szokások! A sörfőző üst régente fő háztartási czikk volt minden háznál, később serfőző házzá alakult át, honnan mindenkinek joga volt a sört beszerezni ; majd később a kolostorok készítették a sört, mig végre a sörfőzés adókötelessé vált és iparilag űzték. Mikor a komló ültetése általánossá vált, a sörkimérési jog némely helyen fontossá lett, melyre féltékenyen őrködtek. Sőt egyes városok maguk váltották meg a jogot, hogy a hasznot kizárólag ők élvezzék, s ne támadjon konkurrens ellenük. A sör eredeti hazájának Németországot lehet tekinteni, s annyira összeforrt a németekkel, hogy e tekintetben, különösen napjainkban világhírűvé vált a német sör. Ismertebb serfőző helyek ma a következők: Pilsen, Schwechát, München, Berlin, Kulm- bach; hazánkban: Kőbánya (Dreher), Első Magyar Részvény sörföződe), (Polgári részv. sörfőződe), Budafok (Haggenmacher H.). Angliában: London, Burton. — Magyar- országon a sört csak 50—60 éve, hogy isz- szák, az elszegényedés, fillokszéra vitte rá a magyart, hogy árpalevet igyék. Ismerték ugyan a sört (a németek révén) a XV. és XVI. században is, de vajmi keveset fogyasztottak. Ma már tekintélyes mennyiségben fogy nálunk is a sör. Az alábbi statisztika igazolja, hogy a söripar meglehetősen virágzik nálunk. Magyar- ország termelt 1895-ben 1,493.829 hl. sört. Ma meghaladja a sörtermelés a 15 millió hektolitert, hisz csak a söradóért bevesz az állam évente 8 millió koronát. Igaz, hogy az adó meglehetős; az 1890. XXXVI. t.-cz. és az 1892. ,XV. t.-cz. rendelkezése szerint, a (SÖritaladó 1 ül. után 10 korona. A sörgyártás mai formája íassankint kiszorította a sör ősapját: a méz sört, s ez az édes ital most a keletre szorult. A sörnek is meg van a humora. Az egyszeri ember öt palaczk sört kebelezett be egymásután, mire társa igy szólott neki: Az orvos csak egy palaczk sört engedett meg, miért iszol ötöt? Öt orvos tanácsát kértem, mindegyik egy palaczk sört engedett meg, igy iszom ötöt, felelte az atyafi. Anyósvicczet is faragtak a sörből. Azt hallottam, hogy a sör hizlal és szót- lanná tesz, mondja egyik jó barát a másiknak. — No akkor viszek haza az anyósomnak egy hordóval, — viszonzá a másik. Ez se rossz. Valamelyik sorházban egy vicczes úri ember mu’attatja a vendégeket. Hogy hívják a sört többes számban? teszi fel a kérdést. A vendégek kérdőjellé görbülnek, mire a tréfás úri ember igy fejti meg a kérdést: — Dupla márcziusi. Stengel" Gyula könyvében (Regensburg, 1576.) ezeket írja: «a jó sör előállításához négy különböző dolog szükségeltetik: 1. jó komló, 2. jó minőségű maláta, 3. kitűnő levegő, 4. lelkiismeretes sörfőző, ki nem merészel a jó sörbe idegen anyagokat keverni.» Fentebb említettük, hogy Magyarország mennyi sört gyárt évente, nézzük meg Németországot. Itt minden emberre évenkint 350 liter esik, tehát naponta majdnem egy liter. Az évi termelés pedig 40—50 millió hektoliterre rúg. Angliában van vagy 2644 sörgyár, hol évente 48 millió hektolitert állítanak elő, s fejenkint 150 liter esik egy- egy évre. Francziaországban csak 25 liter jut egy emberre. Az olaszok alig isznak sört; szerintük az árpalé «ostobává, hideggé és álmossá» tesz mindenkit. Daczára ennek, Gambrinusnak sok hive van a nagyvilágban. Hatalmas plakátok ábrázolják Gambrinus királyt, aki habzó serleggel a kezében, hordón ülve, alattvalói egészségére üríti a serleg tartalmát. Azt mondják, hogy valóban létezett egy Gambrinus nevű király, csak azt nem tudjuk, hogy Flandria vagy Brabant fejedelme volt-e? Őt mondják a sörital feltalálójának, s német írásokban ez olvasható: «Gambrinus im Leben ich ward germánt, Ein König in Flandern und Brabant, Aus Gersten hab’ ich Malz gemacht; Und das Bierbrauen darauf erdacht; D’rum können die Herren Brander mit Warheit sagen, Dass sie einen König zuden Meister haben!» Magyarul: «Gambrinus vala életemben a nevem, És Brabantban, Flandriában fejedelem, Árpából kitűnő malátát csináltam És ezzel én a serfőzést feltaláltam; \ serfőzők rólam valóban mondhatják, Hogy mesterüknek megnyertek egy királyt!» A pálinka. Jelige: «Pálinkát inni reggel jó, Sőt nem árt meg ebédre, De a ki este is issza, Jót tesz egészségére; A pálinkát inni éjjel, Éppen nem jár veszélylyel! A szeszes italok közé tartozik a pálinka is és egy cseppet se oly veszélyes, mint a hire. Ellenkezőleg egy vagy két «stampedli» vagy «papramorgó» mindenkor «püspökgyomrot» csinál, sőt mint «sziverösitö» eléggé közkedvelt. Persze tulságig nem szabad élvezni a pálinkát, nehogy valóságos «snapsz- i brúderekké» váljunk. A pálinkafőzés Arábiából származik, legalább egy 11. századbeli régi irás ezt igazolja. Élt egy Abul-Kasem nevű arab orvos Cordovában 1122-ben, ki ezeket bornak nevezte, innen a német elnevezése: «Branntwein». Abban az időben tényleg borból desztillálták a pálinkát. A pálinkakészités módjából manapság csak a neve maradt meg, mert a mesébe való ma az olyan pálinka, melyet nem spirituszból és különböző vegyi utón előállított aromákból készítenek. Az akkori pálinkának nagyon arisztokratikus természete volt, s aqua vitac-nak (életviznek) nevezték. De nem sokáig örvendett ilyen előkelőségnek, mert akadtak emberek, kik felismerve az alkohol erejét, ez utóbbiból készítették a pálinkát. Persze jó ideig tartott, mig ez a «svindli» elterjedt. Az araboktól tanulták meg a pálinkafőzés titkát Lullus Rajmund és Villa- nova Arnold vegyészek, s mivel a vegyészek kezébe került a pálinkagyártás, már is meg volt pecsételve a sorsa. Eleintén nem hamisították oly általánosságban, mert sokba került, de 1415-ben már sörseprőből, kelt- tésztából és élesztőből állították elő. Később keletkeztek: a gabonapálinka, aztán burgonyából és egyéb gyümölcsből készített pálinkák, s különböző név alatt kerültek forgalomba . Csináltak köménymagból likőrt, majd kelet és nyugatindiában cukornádból rumot, rizsből és pálmanedvből arrakot, aztán Franciaországban, valamint a Rajna mentén készítettek Ferenc-pálinkát és cog- nacot. Ha a pálinka élettörténetét figyelemmel kisérjük, látjuk, hogy Arábiából került Európába, s őshazájában, mint «életviz» különböző gyógyfüvekből előállítva, orvosság gyanánt szolgált. Eleintén a 14. században Olasz-, Franczia- és Németországban, midőn a pálinkát borseprőből készítették, a legelőkelőbb házaknál mint gyógyital szerepelt, s akkor is aqua vitae (életviz) volt a neve. Kitűnő szernek bizonyult csuz, köszvény ellen, sőt a férfiak a «Katzenjammer»-t is pálinkával gyógyították. Mikor lett a pálinka valóságos itallá, arról a krónika nem számol be. Nemzeti itallá vált a szlávoknál és finneknél. Azonban később más nemzet is konkurrált velük s a pálinka nemsokára diadallal vonult be az oroszoknál és mongoloknál. Ezek többnyire ló, tehén és kecsketejből készítették. Magyarországon a pálinka a XVII. század első felében lett általában ismeretes, amit igazol az is..hogy azok az okmányok, melyekkel a szabad királyi városoknak a szeszfőzésre való jog is megadatott, 1638. és 1641. évekből valók. A pálinkafőzés erősebb terjedése csak a XVIII. század második felének ideiére esik és 1775-ben már meglehetősen általánosan űzött ipar gyanánt szerepel. 1820 körül már csaknem minden vármegyében volt szeszfőzés, sőt ez időtájt a magyar szesz IV.
