Vendéglősök Lapja, 1907 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1907-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
2 V e ii <1 é g 1 ő s ö k L apja 1907. szeptember 12. isten hozott! A világhírű mecsek-alján érik már az aranyszínű szőllő gerezd. Magasan, a pécsi tornyok fölött nyugtalanul kóvályog a piroscsőrü gólyamadár. Az őszi napfénytől ragyogó tornyokon milliónyi czivikkelő fecske tart hadi tanácsot. Szárnyra kell immár kelniük, ott a mohácsi csatasikon át, melegebb tájra. Itt az ősz! Eljött megint a szeptember! Sok nevezetes, változatos, érdekes, viharos és megrázó eseményt hozott az ősz erre a több évezredes ősi városra. Közel négy százada, hogy keserves könnyhullatásba borulva lelte a szeptember, mikor eljött a mohácsi vész i hire Egy nemzetet temetett sírba az ott közelben lefolyt két óriási véres csata. Az ég is sirt a rettentő halál fölött! Harminczezer magyar holtan fekszik a csata síkon. És ott lelte sírját az ifjú magyar király is. Abban az évben nem szüreteltek a mecsekalján. A vig dana helyett, kétségbeesett anyák, lánczra vert foglyok és elrabolt szüzek szivetrázó jaja töltötte be az ősi város szép regényes tájait. És sirtak, nyögtek, jajgattak hosszú másfél századig. Úr volt a török és rabszolga a szegény lánczra vert magyar. A szeptember nemhozott szüreti ö- römet, a gólyák és a fecskék sem bánkódtak, hogy ezt a szomorú tájat itt kell hagyniok és csak a varjak károgása nyújtotta igazi képét a százados szenvedések városa hangulatának. Az idén örömteljes szeptember köszöntött Pécs városára! Mintha a gondviselés kárpótolni akarná mindenben a Dunántúlnak ezt a legnagyobb, legszebb városát, melyre pazarul ontotta minden kincseit, hogy a dunántúli vidék disze, büszkesége, dicsősége legyen. A mecsek-alján vig dana hangzik és a legvidámabb szüretek egyike készül. Az idén kiállítást rendezett a város. Minden ablakból a virágzás, a haladás, a jólét, a bizalom és remény mosolyog le egy szebb jövőt hirdetve. Az év eseményeinek koronájául a viruló szép szeptember, a szüretelőhónap itt talál egy hatalmas tábort, a hazai magyar vendéglősséget. Összecsoportosultak az ország minden részéből, mint ott fönn a pécsi templom tornyain a czivikkelő fecskék. Ök is tanácsot tartanak, igy minden év szeptemberében, jelenleg immár a hetediket. A tanácskozás prog- rammja is ugyanaz, úti tervet készíteni, melyen el lehet haladni egy szebb jövendő felé. A magyar vendéglősipar óhajai, vágyai, törekvései ismertek. Elmondtuk sokszor e lap hasábjain és elmondja a kongresszus programmja. Az összetartásban rejlik az erő. Ezt vannak hivatva mind hatalmasabbá tenni az évről-évre rendezett kongresz- szusok. Ez hozta össze a magyar vendéglősöket Pécsre is. Minden egyes kongresszus egy-egy óriási lépcső a kitűzött czél megvalósítása felé. I E pillanatban is az egész ország érdeklődése Pécs felé fordul, ahol immár nevezetes esemény, hogy a vendéglősök ott gyüléseznek. Hála és köszönet szives vendéglátásáért! De Pécs városa hasznos dolgot is mivel amikor a vendéglősöket oly szívesen fogadja. Hisz Pécs a leghíresebb bortermelő vidékek egyike és szoros összefüggésben áll a magyar vendéglősséggel. Ök viszik szerte a hires mecsek- aljait az egész országban. Természetes tehát, hogy a hires bortermelő vidék tárja ki karjait a magyar vendéglősség felé és mondja igaz őszinte örömmel: — „ Isten hozott titeket!11 Ezzel a magasztos jelszóval köszöntjük a kongresszust és kérjük Isten áldását nemes Pécs városára és az ott időző magyar vendéglőstábor munkájára ! A pezsgő dugókról. A hány közgyűlésünk eddig volt, úgy a mi érdemekben gazdag szövetségi elnökünk, Gundel János, mint az én csekélységem, vagy megnyitó beszédünk keretében, vagy a tárgyalások folyamán tisztelettel figyelmeztettük és kértük kartársainkat, méltóztassanak az üzletükben elfogyasztott pezsgők dugóit személyzetük által eltetetni és aztán a központba beküldeni. Nagyon, de nagyon kevés főnök tartja érdemesnek — tisztelet a kivételnek — ezen úgy a nyugdíjintézetnek, mint a vendéglősök menházának alaptőkéjét nagyban gyarapító jövedelmet értékesíteni; váljon miért? Azért, mert mi csak akkor tudunk lelkesedni a saját ügyünkért, mikor egy pohár TÁRCZA. Régi vendéglők- és kávéházakról. A „Vendéglősök Lapja“ eredeti lárczája. Öt év hijján éppen félszázada, hogy Aradról Budapestre kerültem. Az emlékezés szárnyán repülve s a magasból széttekintve, valóban csodálatos átváltozás tűnik elém, melyhez hasonlót sohasem láttam, sohasem hallottam. Szemétdombból paloták sarjadoztak és szennyes, füstös putikokból fényes, aranyos üzletek, azaz vendéglők és kávéházak. A régi «K é t p i s z t o 1 y» helyén, a Muzeum- utcza sarkán, már régen az első hazai takarékpénztár magas épülete fényeleg, mig maga a «Két pisztoly» kézzel elérhető háztetővel birt és a kávéházba 6—7 lépcsőn kellett lemenni. Ez szálloda is lévén egyúttal, udvara oly sáros és mocskos volt, hogy az oda betért kocsik lovai bokán felül süppedtek a minősithetlen talajba. Remek szép Muzeum-épületünk háta mögött pedig vetekedtek a rútabbnál rútabb szemétdombok egész puskalövésnyire. S mindez a magyar főváros kellő közepén. A belváros képezte akkor a város tűrhető központját, mert a ma már oly hires és fényes szép Lipótváros is mocskos és apró házikókból állott nagyobbrészt, mig a gyönyörű Andrássy-ut — egész az Oktogon-térig — jobbra és balra bokáig érő sárfészkekben az ócska ruhákat áruló ószereseknek adott állandó, hűséges tanyát. A szállodák voltak a legelőkelőbb vendéglők is. Az «Angol királyné» mint első. Azután a «Magyar király», a «N á d o r»-szálló (a Váczi-utczában és a «P á r i s»-szálloda. Nagyobbszabásu vendéglők alig-alig voltak, csupán a «Kis pipa» volt már akkor is országos hírnévnek örvendő hely, melynek borai és ételei a legfinnyásabb magyar ember igényeit is ki tudja elégíteni. Ide já- rogattak később Szilágyi Dezső, W e- kerle és Wlassics is, mint még közel- sem miniszterek és a magyar irók nem kis gárdája. A koronázás után az udvar is rendezett párszor magyar ebédeket a már nagyhírű ; K a r i k á s-bácsinál, kinek egyik fia, Miska, csak öt-hat év előtt hagyta abba az üzletet, hogy • megőszült hajával és szép vagyonával a megérdemelt nyugalomba vonuljon. Voltak még egyes jóhirnevü kisebb vendéglők, mint a «C s i g a», hová elsőrangú színészeink s Íróink jártak el sűrűbben. Ez a már lerombolt Sebestyén-téren állott és csak 8 év előtt szűnt meg. Azután a «B o r- prés»-hez, mely a mostani Irányi-utczában állott s bár a ház és czég áll, az üzlet régen megszűnt. Ilyen volt az úgynevezett «Giff» a nemzeti színház mellett, a mostani «Pannónia» helyén, hol előadások után színészeink csaptak vidám torokat. De a valódi s a modern ízlésnek s igényeknek teljesen megfelelő vendéglők egyelőre még sokáig nem voltak. Voltak azonban még egészen kisebbrendü korcsmák, a «M a k k h e t e s», «M e z i 11 á b o s» sat., hol 10 krajczárért sokkal jobb és nagyobb adag gulyást lehetett kapni, mint most 30 krajczárért. Így a kávéházak: A híresebbek közül ilyen volt a «Z r i n y i»- féle kávéház, melynek leghübb vendégei az öreg, borízű Vachot Imre és Lisznyai Kálmán voltak, akik sok vendéget vonzottak a különben is látogatott helyre. Ez után következett — hírnév dolgában -— a Schőja (régibb néven a P i 1 v a i x)-kávéház, mely a Koronaherczeg-utczában máig is fönáll. Ilyenek voltak még a K a m o n-és a Váczi-utczai «Koron a»-kávéház, az előbbi már 5 év óta megszűnt s a második még máig is ugyanazon a helyen fönnáll. Ezek után következtek az éjjeli, de kisebb- nagyobb mértékben nem jóhirü kávéházak, melyekbe szolid családok nem járhattak. Ilyenek voltak a «Két h u s z á r», a «R á- kóczy», a «Petőfi» és a «Halászok» kávéháza. Az első a volt Sebestyén-téren, a második a mostani Irányi-utcza és Veress- Pálné-utcza sarkán s a harmadik a Haltéren, melyben nagy verekedések voltak divatban, nem egyszer halálos végzettel. Csupán a 70-es évek elején indult ineg a bámulatos rohamu fejlődés, mely napjain-
