Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1906-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám

2 Vendéglősök Lapja 1906. szeptember 12. Üdvözlet Miskokznak ! regényes Bükk lankás ölé­ben dobog a felső-magyar­országi Kárpátok érző szive, Miskolcz. tartják a viruló Bükk-hegy- ség karjai s mintha smaragd-koronát viselne, úgy hajlik rá az ősrengeteg lombsátora. Lábainál virághímes róna terül, me­lyet ezüst szalagként övez a Tisza, ez a szőke, kanyargó folyam, mely az alföld aranykalászát s a szinmagyar- ságot táplálja. A rengetegben szarvasok bőgnek, vadkanok csörtetnek, mélázik a kakuk, kopog a harkály és füttyenget a rigó; mig lent a síkon dalolva szántja az iranó felhőket a pacsirta s a csalitok­ban galamb búg és a hullámzó veté­sek sűrűjében a fürjecske ver. Bent a városban a dolgos emberek élete morajlik ; dübörögve jönnek-men- nek a vonatok, megrakott szekerek döczögnek, dobognak a gyárak s a műhelyekben serényen dong a kalapács. Az utczákon sürög-forog a nép; lük­tető, nyugtalan mozgás mindenfelé. Tisztes, régi házak modern paloták­kal váltakoznak; iskola, színház s egyéb kulturális és közgazdasági intézmény büszkén hirdeti ennek az ősi, de uj fejlődésü városnak bámulatos hala­dását. A város közepén emelkedik a szőlő- koszoruzta Avas, melynek az alján a temető húzódik meg a reformátusok régi templomának árnyékában. Itt porladozik a múlt század 30-as éveinek nagy szónoka, Palóczi Ádám s itt alussza örök álmát Szemere, sza­badságharczunk erős egyéniségű mi­nisztere. Itt áll szinmüvészetünk törté­nelmében az oly szép szerepet játszó Latabár-család sírboltja s itt roskado­zik Petőfi egyik legbizalmasabb barát­jának, Berecz Károlynak, a 40-es, 50-es évek szép múltú Írójának, a Tudományos Akadémia érdemes tiszt­viselőjének hálátlanul elfeledett fejfája. S mintha ez a városközépi hegy csakugyan az ősök szellemének tanyája volna, előtte áll néma, de annál beszé­desebb ajakkal Kossuth Lajos ércz- alakja, sugallván az uj idők uj nem­zedékének a múlt és jövendő nagy gondolatait. Szellem lakozik ebben a hegyben; fölebb a hegy derekán a föld lelke rejtőzik hosszú pinczesorban tüzes bor alakjában, élesztve a sziveket, keltve szép reményeket, nagy czélokért hevítve vágyat és akaratot. És a mikor holdsütötte estéken az avasi kolnák előtt mélán fölzeng a dal: „Fel, töltsétek fiuk a hon s leányokért!“ — bübáj varázsolja el a lelket, para­dicsomi kép, elragadó tájék, a meddig csak a szem lát. Gyönyörűséges ez az ország s a ki egyszer az Avas borából ivott, az Avasról szertenézett, abban nem lohad le a hazaszeretet lángja soha. Talán ettől a varázstól oly tiszta a miskoleziakban a magyar szellem, talán ezért oly aczélos az izom, oly rettent- hetlen a szív, melylyel a borsodi fiuk diadalmasan küzdöttek szabadsághar­czunk zivatarában. Üdvözlünk Miskolcz, köszöntünk Borsod, szép jelentekre következzék boldogabb jövő! a mikor hatalmas lesz a magyar és nagy lesz birtoka; mert szivét megint ősi szellem, ősi erény tölti el. Ölelve Mátyás király a csárdában. — Irta; Romme. — Ma Puszta-Palota, egykor Király-Palota volt. Ma szél siránkozik az omladozó falak között, hajdan kürt harsogott, hárfa pengett, s ürült a billikom. Igazságos Mátyás királynak pompázott itt a vadászkastélya; innen törtetett a Bakony rengetegeibe vadkanra s néha-néha édes ka­landra. Hej, akkor jó világ volt erre! A várpalotai ember szekerét nem szamár vonszolta, nem kőport árult; hanem királyi jobbágyként bő­ségben élt a Cserhegy árnyas lankáján. Már ma meseszámba megy a jóságos, a nagy király dicsősége, valamint álomnak rém­lik a magyar akkori világbiró hatalma. Nem száguldoznak többé a fekete sereg paripái, a király kéjlakáról busán vijjog a halálmadtár s a szép Várpalota utczáin gond­ülte arczczal ődöng a nép, fel-felsóhajtva: «Meghalt Mátyás király, oda az igazság!» Ej, forduljunk el a sivár jelentől; szálljunk vissza a múltba enyhülni, emelkedni. * Még csak alig szürkült, a kastélyudvaron megharsant a kürt s a peezérek két kézzel is alig tudták pórázon tartani a csaholó ebeket. A kastélyból legelébb Pöttön kacsázott le karikalábaival s a türelmetlenkedő ebeket uszítva, a peezéreket bosszantotta. Borbincsnak, a főpinezérnek váltig bizony­gatta, hogy rokonságban lehet csiilleng ko- póval; szakasztott olyan vicsorgó és vörös a pofája. A szép Európának is bika volt a megejtője. Azt mondják, minden ökör az ő ivadéka. Ennek miatta Borbincs Európa asszonságnak is vére, tehát nemcsak kutya- I fajta, hanem fejedelmi sarjadék is. A vastag tréfához prüszköltek a peezérek s Borbincs is czikákolt; bárha úgy látatlanba megtapogathatta volna Pöttönt, alighanem eszébe jutott volna saját családfája is. De hát Pöttöntől mindent el kellett szív­lelni, lévén ő a király kedvelt bolondja. Borbincs nagy megkönnyebbülésére az ud- ! varon termett a rőtszakállu vadászmester is, igy hát kiszabadult a páczból, mert a bolond j mindjárt azzal kezdett kötődni. Későn kelt, kigyelmed! Most járt itt staféta a Paptetőről; az a vadkan küldötte, akit kel­méd az áldozatkőre a felséges ur elé invitált. Azt izeni, hogy nem jöhet el a találkozóra, mert beleállt a köszvény a bal tomporába. Akármint hurrog is kigyelmed, azt mondom, hogy ma nem kanra terül a háló. Sarkantyúk sietős pengése, fegyverek zö­reje hallatszott az emeletről, mire a csatlósok Kívánjuk ennek az időknek mielőbbi fölvirradását; mert most posványbán ernyedezünk s rabságban sorvadunk. Mielőbb riadozzék az Avasról a sza­badság tárogatója, búgó szavát messze visszhangozzák a Bükk ormai, hadd legyen már egyszer béke és ünnep ebben a sokat hányatott országban! Addig is, mig reményünk valóra válik, ünnepiünk téged Miskolcz, modern hala­dás ifjú erőtől duzzadó városa! Üdvözölnek egyszerű, munkás pol­gárok, az ország vendéglősei, a kiket megtisztelő szeretettel fogadsz falaid között. Tanulni és munkálkodni jöttünk ide. Tanulni tőled igaz magyarságot s égő honszerelmet; kitartást a törek­vésben s bölcseséget az eredmények fölhasználásában. Munkálkodni jöttünk ide iparunk fölvirágzásán, melyben a mi szakmánk az, a mi az ut, mely összeköt; az, a mi a kovász, a mely éleszt. Szak­mánk eszköze az idegenforgalomnak, tűzhelye a társaséletnek, a barátság­nak. Tápláljuk a testet s derítjük a kedélyt. Hivatásunk egyszerű, de nemes; a modern világban a nép jólétének pótolhatlan tényezője. Ebben a tudatban emelt fővel jövünk és szorgoskodunk; mert a mi jót szak­mánk emelésére kívánunk, azt a haza boldogulására cselekeszszük. Légy üdvözölve hát, Miskolcz, a munka koszorúban napszámosaitól ! Ám a koszorút, a mely csak a dicsők homlokát ékesítheti, kezeinkben hozzuk s neked őszinte hódolattal nyújtjuk . .. Homlokodról ne hervadjon le a babér soha; üdén viruljon békében és vész­ben egyaránt! Ihász György. szaladva állottak vihogó paripákkal a nagy tornácz elé. Nyomban előtűnt a király délezeg alakja, szemeiben a kedv tüze csapongóit s tag­jai a duzzadó erőtől idegesen feszültek köny- nyü vadászzekéje alatt. Pöttön, mint a gyik, a király elé furakodott s nagy fejéről csücskös sipkáját lekapta, sza­kasztott olyan volt, mint egy hasas veszprémi csobolyó, melynek nyakáról letekerték a ku­pakot. Hát kelmed csimpolyával akar vad­kant ejteni ? Ha vad lesz is, inkább maglót szeret­nék már én; mert maholnap megfordítják a czimerem. Örökösökre vágyom, hogy ne csak szomorkodók, hanem örvendezők is áll­janak a koporsómnál. A király mosolyogva lépett kedvencz fe­kete paripájához, Pöttön pedig térdre eresz­kedve, a kengyelt tartotta. A király nyeregbe pattanva, mosolyogva húzta meg Pöttön fejbubján réczefarókként meredező tincsét. A bolond ugrándozva dörzsölte meg ko­ponyáját s hálás pillantást vetve a felségre, háromszor csókolta meg a tenyerét, mintha hajáról a király érintését áhitatosan a szi­vébe akarta volna szívni. Majd eliramodott s egy fehér öszvérre kapott, amelyet asszony­módra ült meg, mindenütt imádásig szere-

Next

/
Thumbnails
Contents