Vendéglősök Lapja, 1905 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1905-09-12 / Rendkívüli szám
1905. szeptember 12. Vendéglősök Lapja 3 Végre is, minden néposztálynak joga van az állam segélyéhez folyamodni, hiszen a kincstárban fölhalmo- dózó milliók a nemzet pénze; a nemzet adta, a nemzetre kell visszaszállnia. Sajna, nálunk ez csak kis részben szállhat vissza ránk, mert nagyobb részét Ausztria nyeli el. Addig is azonban, mig máskép lesz, iparkodjunk fölhasználni azt a keveset, a mi nekünk juthat. Meg is teszi ezt a társadalomnak majd minden osztálya, csak éppen a vendéglősök nem billegetik az ujjai- kat; pedig erre nekik többféle jogczimük volna. Eltekintve attól, hogy a mostoha viszonyok folytán a tönk szélén állanak, tehát segítségre vannak utalva; legfőbb jogczimük az, hogy a vendéglősipar egyik legelső faktora az idegenforgalom emelkedésének. Már pedig az idegenforgalom emelkedése általános közgazdasági érdek, egyik föltétele a kereskedelem fölvirágzásának, fürdőink és vidéki városaink fejlődésének, szóval: a közvagyonosodásának. Ha igy van a dolog — már pedig igy van — akkor közérdek az is, hogy a vendéglősipar ne engedtessék hanyatlásnak, hanem minden eszközzel oda segitíessék, hogy a legmagasabb színvonalra jusson, hogy az idegen forgalom előmozdítója lehessen az igények teljes kielégítésével. Éppen Győr városa bizonyította be ennek a felfogásnak az igazságát, a mikor egyik leégett szállodásának kész volt a közpénztárból segítséget nyújtani. A közvagyonosodás érdeke tehát, hogy a vendéglősipar is kaphasson kamattalan kölcsönt új szállodák építésére, régieknek modern elegáncziával éz kényelemmel való berendezésére. De ne csak a szállodák, hanem a vendéglők is juthassanak kamattalan vagy csekély kamatú államkölcsön- höz, hogy megszabadíthassák magukat a lelkiismeretlen kereskedők uzsorájától és pancsaitól, azzal a kötelezettséggel, hogy közvetlen vásárolják be borkészleteiket. Ezzel a kedvezménynyel az állam fölvirágoztatná a vendéglősipart és a hazai bortermelést, elősegítené az idegenforgalmat s általában használna vele az egész közönségnek, mert a vendéglőkben egészséges, jó borokat élvezhetne. Jogosultságunk világos, tehát emeljük föl szavunkat a kongressuson s követeljünk a vendéglősipar támogatására is kamattalan vagy kis kamatú államkölcsönt! Vendéglősök az alkotmányos háborúban Abban a harczban, a melyet a magyar nemzet faji és vallási különbség nélkül viv meg — a magyarság természetes prae- potencziájával — nagyban érdekeltek vagyunk mi, vendéglősök. A parlamenti felhatalmazás nélkül szűkölködő kormány mindent elkövet, hogy a törvények sérelme nélkül vezesse tovább az ügyeket. Ebből a tekintetből sok buzgóságot és ötletességet tanusit. Ez kétségtelen! A baj tehát nem az akarás és a rátermettség hiányában van, hanerr a helyzetben. Olyasmit akarnak, a mi ellenkezik a nemzeti érdekkel, vagyis a társadalom minden osztályának az érdekeivel, igy hát a miénkkel is. Egy nemzet ugyanis semmi egyéb, mint különböző fajok azonos érdekekben való conglomeratuma. Amalgám, foncsor ez, a mely tükröt alkot, hogy megmutassa egy-egy földrész, egy-egy összeverődött népcsoport arczulatát. A mi honfoglaló őseink ebből a bitangolt földrészből hazát, országot, birodalmat alkottak a szabaság és az emberség alapján. Éppen ezért vallja magát Magyarországon valaki akármilyen nemzetiségűnek, mindenkit megkülönböztet a szabadságszeretet és az emberség-szeretete. Beszéltünk az önálló Romániába vándorolt oláhokkal, az önálló Szerbiából visszatért ráczokkal, mindegyik azt mondotta, hogy azért telepedett meg újból ebben az elhagyott hazában; mert csak itt van szabadság, igazságosság és felebaráti szeretet. És ezt nemcsak az elmaradott Balkán-államok szerencselovagjai mondják, hanem azok is, a kik nyugat-Euró- pát s a demokratikus amerikai Uniót látogatták meg. Ezek a merész, csalódott vándorok vallják, mondják, hogy még mindig büszkén szavalhatjuk apáinknak ezt a' kérkedő mondását: «Magyarországon kívül nincsen élet!» A nd pedig van, az nem hasonlítható sem erkölcsileg, sem anyagilag a mi szabad és emberséges életviszonyainkhoz. Ez a tapasztalat, ez a bizonyságtétel az, a mi meghiúsítja majd az inparlamentáris kormány becsületes törekvésének sikerét; mert jól érzi a nép, hogy a Bécsből sugalt aranyos ígéreteknek pusztán az a czéljuk, hogy egy tál lencséért megvásárolják tőlünk apai örökségünket: a magyar szabadságot és emberséget, a mikről már ezer év előtt Priscus Rhetor oly magasztalon beszélt. Éppen ezért, a mi szabadságunk és emberségünk érdekében tart össze a nemzet — faji és vallási különbség nélkül a passiv rezisztencziában. Ennélfogva mi, vendéglősök, még ha akarnók is, még ha magunk a gyávaság és hazaárulás megbecstelenítő tüzes vasával való megbélyegeztetésünket tűrni hajlandók lennénk is, még akkor sem térithetnők ki a nemzetet abból az útból, a melyen most halad; mert hát Magyarországot nem a hadsereg védi, ezer esztendőn át nem a nyers erő tartotta fenn és tartja fenn még uj ezredekig, hanem ama bizonyos szabadság és emberség. Hogy ez az állítás mennyire igaz, kitűnik a mostani ex- lexes «nem adózunk» állapot legutóbbi pházisából. Az indemnitással nem biró kormány ugyanis abban re- ménykedeti, hogy a fogyasztási adók rendelkezésére állanak; mert ezek szerződésszerüleg biztosítva vannak. Ekkor két oldalról a királyfi mögött feltűnt a hajtők csapata, a melyből egy ifjú, gyönyörűséges parasztleány rohant a királyfi ellen vicsorgó szörnyetegre. Kezében hosszú kés villogott s vakmerőn tört a bősz állatra s oly erővel és ügyességgel döfött az állat szivébe, hogy az holtan rogyott össze. A királyfi elbüvölten nézett a hős leányra s hozzá ugorva, megcsókolta rózsapiros arczát és gyémántgyűrűjét levonva, ezt a leány ujjacskájára húzta. Diadalmasn felbugtak a kürtök s az urak lelkendezve rohantak a bátor leány köré, hogy üdvözöljék őt. Lent az erdő szélén, a kanyargó országút mentén, kicsiny, magányos csárda állt. Ennek a gazdájának a leánya volt a szép Ágnes, a királyfi bátor megmentője. A medvét faágakból hevenyészett saraglyára helyezték s megindult az örvendező társaság, hogy szépséges Dianájukat haza kisérjék. Szívélyes üdvözléstől, a leány magasztalásától lett hangos a csárda gerendás szobája s a királyfi és a többi ur ugyancsak szorongatták az öreg csárdás és feleségének kezét, ünnepelve őket amazonszivü gyermekükért. A kecskelábu asztalok csakhamar megteltek boros kancsókkal, pompás zsiványpecsenyével és egy-kettőre virágos lett a mohón falatozó és iddogáló urak kedve. Megpendült a czimbalom is s egy vén czigánv verőitől busongtak és ujjongtak a hurok. A királyfi a szoba közepére pattant s átkarolva a lángoló arczu Ágnest,daliásán, magyaros tűzzel lejtette véle a kopogóst. Lelke egészen beleveszett a leány barna, égő szemeibe s a mikor kifáradtan, pihegve leült a lóczára, a szive majd kiugrott a kebléből, oly hevesen vert. Szerelmes lett a szép amazonba s egészen elsötétült az arcza, a mikor eszébe jutott, hogy az erdők e szépséges virágát nem tűzheti a keblére. Majd a szenvedély dacza ült arczára s öklével az asztalra csapva, önfeledten kiáltott föl: «Akarom!» Az urak megdöbbenve tekintettek össze. A királyfi észrevevén a hatást, hirtelen a »mellette üló grófhoz fordult s valamit súgott neki. A gróf büszkén ütötte föl a fejét s mélyen a királyfi szemébe nézve, halkan imigy válaszolt: «Fenség, a magyar csak lovagja lehet a nőnek, de nem keritője s fejedelmünk csak méltó lehet alattvalóihoz.» A királyfi megütődve pillantott a grófra, de csakhamar föl- magasztasultság futotta el orczáit s megragadva kezeit, nyomott, de határozott hangon szólt: «Köszönöm. Úgy leszen!» Majd felugrott s poharat ragadva, átszellemülten emelte a kemenczéhez húzódott leány felé: «Téged, erdők szép virága, üdvözölve tisztel e pohár!» Az urak meghatottan koczintották össze poharaikat s méla hallgatásba merültek. A borongó királyfi csakhamar jelt adott az indulásra s megint puszta, csöndes lett az erdei lak, melynek pitvarából halvánvan, könnyektől fátyolos szemekkel nézett a távozók után a szép csárdás leány. Mikor a busongó haját gyöngéden megsimogatta öreg édes anyja, szegényke zokogva borult vállaira. A csárdásnak ennek lát-
