Vendéglősök Lapja, 1905 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1905-01-20 / 2. szám
1905. január 20. Vendéglősök Lapja 3 teket összeegyeztetni: lehet-e ennél nemesebb feladata egy egyesülésnek, mely a kereskedelem egyetemes érdekeinek képviseletére vállalkozott a mai kereskedelemellenes irányú korszakban?“ Nagy igazság rejlik ezekben a sorokban. Az ellentéteknek is van összefoglaló ereje, ha igazság vezet s az okosságra hallgatunk. Az egyesülés éppen arra való, ho&y az ellentétek, melyek az életben csak szétválaszthatnak, itt összeforrasztanak az érdekek és kívánalmak bölcs összeegyeztetésével. Gondolják meg a vendéglősök, hogy senki sem lehet a maga részrehajlatlan birája es senki sem lehet erős egyedül. Tömörüljünk! Amerika vendéglői élete. Az idegen bálványozás veszedelmes nyavalyája a magyarnak. Nagy kárát val- lottuk és valljuk ennek mind anyagilag, mind a nemzeti szellemben való haladás rovására. Külföldről jővén, csak magasztalással vagyunk tele, ellenben a mi hazai, azt mind fitymáljuk és ócsároljuk, bármily szép, nagy s dicséretes legyen is. Hogy mily nevetséges és ártalmas hazugságokba sülyeszt ez az ostoba, igazi műveltség hiányára valló szokásunk, élesen domborodctt ki Oerster Miklós felolvasásából, melyet amerikai élményeiről tartott a „Vizcsöpp-társaság“-ban. Ebből az igazat leplezetlenül kimondó, a valót őszintén föltáró előadásból közöljük az amerikai vendéglős-iparra vonatkozó részeket, a melyek ránk és a közönségre egyként tanulságosak. Tanulságosak, mert azt mutatják, hogy a mi vendéglős iparunk, ha nem is szer- telenkedik szálloda-koloszusok építésével, több tisztaságot, kényelmet és figyelmet ad, mint az újvilági. Akár a czivilizáczió vívmányainak föl- használását, akár a kiszolgálást tekintjük, a mi vendéglőink és szállodáink előnyben vannak ; a konyha tekintetében pedig ma is áll a régi jó idők büszke mondása: „Extra Hungáriám non est vita !“ De halljuk Gerstert: Alig, hogy megláttam az amerikai szárazföld kolomposát, Szendihuk szigetét, menten húszemeletes házak, petroleum- és vasutkirályok, szerecsen gigerlik, lincselő csőcselék, meg az utolsó mohikán képe kavargott fejemben. S a mint New- york ágaskodó házerdeje a sárgás ködből bontakozni kezdett, bomlott kíváncsiságom nőttön-nőtt. S a mint hajónk trombiták harsogása közben kikötött és én szomjus szemmel Amerika partjára lesiettem — máris elém került az uj világ egyik nevezetessége : az Egyesült-Alla- mok-fináncza. Nekiesett podgyászomnak s minél inkább tiltakoztam, annál inkább halomra hajigálta koffereim holmiját. Sajnos, későn tudtam meg, hogy a halomra hajigálás — suttyomban — egy talléron megváltható. A holmimat hamarosan visszagyömöszöltem s bérkocsin, piszkos, hepehupás utczákon a szállóig döczögtem. A fináncz és a rossz ut keltette rossz kedvem a szállóban jóra fordult. Tágas márványcsarnokában telegráf- és telefonállomás, könyves- és szivarosbolt kínálkozott. Szerecsen szolgák egész raja kapta el holmimat és kisért az offisz onix-asztalához a hol fürdőszobás lakószobát kínáltak. Örömmel fogadtam. Az egyik livrés szerecsen szobámba kalauzolt s kisvártatva jeges ivóvizet hozott. Beh jól esett egy j korty hideg viz a nagy melegben ! Már szinte azt hittem, hogy a paradicsom pitvarába kerültem. Csakhogy a melengető hitet hamar elfujta a valóság fagyos szele. Beesteledvén, hiába tapogattam végig , szobám falát, a villamos lámpák igazitó j csapját nem bírtam megtalálni. Gyertyát is hiába kerestem. Akkor vettem csak észre, hogy ágy sincs a szobában. Ijedtemben kétszer nyomtam meg a csengő gombját. Perczek, kínos perczek múlva végre kopogás nélkül rontott be hozzám valami szolgáló szellem. Megkértem, gyújtaná meg a világot s mutatná meg, hol az ágyam. Ingerült hangon rám szuszogott : Mit csengetek kétszer, most hiába hozott egy kancsóval jeges vizet ; különben sem járja, hogy olyanért fáraszszák, a mi nem a dolga, a miért fizetés nem jár neki. ígértem borravalót neki, csakhogy könyörüljön rajtam. Ól rájt — szólt a feketeképü emberi alak — s egyenkint világosra csavarta a csillár lámpáit, Szent Kleofás ! mit láttam : Edison hazájában még nem ismerik a villamos-lámpák közös kapcsoló csapját! A világosságot megteremtvén, nigróm nekiment egy tükrös szekrénynek, földre rántotta ajtaját s a szekrényből hirtelen lett ágyra mutatván, vigyorgó képpel megnyugtatott, hogy máskor segítségre már nem lesz szükségem. Éjjeli szekrényt és asztali lámpát kívántam még tőle. Valami nagyon nagy tréfának vehette óhajtásomat: roppant röhögésnek eredt. Olyan haszontalanság nincs Amerikában, uram — bugyogott a szó belőle — az alváshoz elég az ágy magában is. Másnap reggel azon porosán szedtem be az ajtóm elé kirakott ruhát, czipőt, a hogy este kitettem. Haragra gerjedtem és az elécsöngetett négert lehordtám. Még neki állott feljebb. Kijelentette mindenekelőtt : nem tűri, hogy vele gorombáskod- janak, továbbá, hogy nem érti, miféle jogon követelem tőle a ruhatisztogatást, végül pedig a sublek dzsentlmén offiszába utasított, a hol 10 cent ellenében megtisztogatnak. Mit volt mit tennem. Megkövettem a szolga urat és szépen megköszöntem szives fölvilágositását. A szálló étkezőjében újabb meglepetés ért. A hogy a küszöbön átlépek, elém siet egy szigorú ábrázatu, frakkos főpin- czérféle dzsentlmen és a terem közepe táján álló asztalhoz tessékel. — Köszönöm — mondok — majd inkább az ablakhoz ülök. — Ide kell ülnie, uram — mondja ő — az ablaktájékra később kerül a sor. — Pedig oda ülök. Jó lesz a pénzem maguknak ott is. — Üljön oda, ha tetszik, de enni csak a kijelöltem helyen kap. Több szóra se méltattam az orczátlan frakklibegtetőt. Sarkon fordultam s az offiszban a főfő mindenegyébtől, a menedzsertől kértem elégtételt. — Szó sincs sértésről, uram — adta a választ — nálunk ez a házirend. Ez ? Kerestem hát barátságosabbnak • tetsző vendéglőt magamnak. Megjártam — ott se fogadtak különben. Bár kegyetlenül mart már az éhség, leszerelni nem akartam és csupán elveim fönntartása mellett ültem le a rámerőszakolt székre. Fehérkötős pinczér csoszogott hozzám jeges szilkével kezében. Poharamba jeget rakott, vizet töltött beléje és nagy leereszkedéssel kezembe nyomta az étlapot. Majd papirost és czeruzát nyújtott felém, hogy minden őt illető óhajomat rájegyezzem. Rég kiböngésztem és megírtam rendelésemet, mire a kegyes pinczér ismét visszakerült hozzám. Fölkapta a czédulát, czvikkerét föltette s nyugalmasan végigolvasta rendelésemet. Azután fitymáló mosolylyal megleczkéztetett, hogy máskor a „breast“ szót ne e-vel, hanem ae-vel írjam s eltávozott. Vártam — vártam — sokáig vártam. Kékült, zöldült már szememben minden, mikor végre hozta a pinczér a megváltást, de nem volt köszönet benne. A levest, halat, sültet, tésztát, sajtot, bort és feketekávét, mind egyszerre, kirakta az asztalomra. Hiába tiltakoztam, hiába kérleltem — nem orvosolta bajomat még a főpinczér se. Máskor persze mindjárt a borravalón kezdtem minden pinczérrel a társalgást. Megvolt a látszatja. Egyébként is csak nagy borravalók osztogatása árán bírtam magamnak az életet Amerikában némileg türhetővé gyúrni. A sokezeresztendős óriás fákkal tűzdelt jozemit-park és a pokoli gejzerektől gőzölgő jelosztón-park nagy szállóiban ismeri csak meg igazán az ember az étkezés amerikai rendjének netovábbját. Mikor délben és este megszólal az asztalhoz hivó harang, az étterem zárt ajtaja felé tódul a vendégsereg. Az ajtón időközönként annyi éhezőt eresztenek be, a mennyi a terem egyik felének asztalaihoz elfér. A hogy leült, megkérdik, teát vagy kávét kíván az ember, elhozzák s nyomban körülhordják az ételeket. Kínálásról szó sincs, mindenkinek tányérjába rakják járandóságát. A salátaféle, a tészta, meg a gyümölcs már ott van az asztalon. Onnan eheti az ember. Mire véget ér az evés, kinézik és más ajtón kitessékelik a vendéget. Azután uj csapatot eresztenek a terem másik felén időközben frissen terített asztalokhoz. S igy folyik tovább az etetés, mig az utolsó vendéget is kituszkolták az étterem ajtaján. Nálunk a csordát szokták csapatonként a vályúhoz s onnan terelni. Amerikában a vendéggel bánnak nemkü- lömben. S ezt nevezik a jenkik az emberi méltóságot megillető szabadságnak ! Hagyján volna még mindez, csak jóizü ételt kapna az ember. Émelyítő, vagy izetlen az amerikai konyha főztje. Bajosan, vagy sehogy se bírja európai ember lenyelni — a magyar Iegkevésbbé. S nemcsak a szállók, hanem a gazdag magánosok konyhája is egyformán vétkezik — a nyelv, meg a gyomor hivatása ellen. Mutatóba fölsorolom, mivel tartottak engem „jó“ napon. Reggelire kaptam kerti sza- móczát tördelt pászkával (forsz), tejföllel és czukorral, azután zabdarát (ótmil) vajjal, tejföllel és czukorral, hozzá kávé- esszencziás melegvizet tejjel és pirított kenyeret vajjal. Pörköltkávé szemeket, szegfűszeget és mézes pattogatott kuko- riczát is raktak az asztalra, a mit én nem — hanem a bennszülöttek annál inkább rágicsáltak közbe-közbe, — Délebédre — a mit az amerikai hol löncsnek, hol din- nernek nevez — osztrigát édeskés, csípős mártással, füstszagu rostélyost (tenderlojn szték) nyers paradicsommal és rebarbaralekvárral vastagon megrakott vajaslepényt (röbarbr páj), hozzá teának keresztelt gu- bacskivonatot, póréhagymát, nyers zellert, fehér, száraz, izetlen buzakenyeret, meg vajat tálaltak elibém. — Estebédre — a minek hol dinner, hol szöpper a neve — KIRSCH JÁNOS sajt-, vaj- és szalámi kereskedő BUDAPEST, VII. kerület, Király-utcza 53. sz., fiók: Üllöi-ut 57. sz. TELEFON 29—09. Kárácsonyra és Újévre dús raktár mindenféle csemegék ben, hideg fölszeltek, angol rum, tea, borok, pezsgő mérsékelt árak, pontos, megbízható kiszolgálás.
