Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1903-10-05 / 19. szám

XlX-ik évfolyam. 19. szám. Budapest, 1903. október 5. („PINCZÉREK LAPJA“! A hazai szállodások, vendéglősök, kávésok, pinczérek s kávéházi segédek érdekeit felkaroló szakközlöny. Az első magyar orsz. pinczemesterek. és pinczemunkások egylete“, a „budapesti kávéházi segédek egylete“, a„Szatniár-Németi pinczér-egylet“ a „Székest'ejérvár pinczér-egylet“, a „Szombathelyi pinczér betegsegélyző-egylet“, a »Győri pinczér-egylet“, a »Révkomárorni vendéglősök és kávésok ipartársula“, az »Arad pinczér-egylet“-nek, a „Szabackaí pinczér-egylet“-nek, az »Aradi vendéglősök és kávésok egyesületé“-nek, az »Újvidéki szállodások, vendéglősök és kávésok partársulatá“-nak, a „Miskolczi pinczér egyletének, a „Kassai vendéglősök, kávésok, korcsmárosok és pinczérek egyletéinek, a „Székesfejérvári vendéglősök kávésok és italmérők ipartársulatá“-nak. az „Újpesti szállodások, vendéglősök és korcsmárosok ipartársulatá“-nak és az országos pinczér-egyesület budapesti központi mozgalmi bizottságának, A »Budapesti főpinczérek óvadék letéti társasága mint szövetkezet, a »Győri vendéglősök, kávésok, italmérők ipartársulatá“-nak a „Temesvári kávés és vendéglős ipartársulat“-nak ÍÍV HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik havonként kétszer, minden hó 5-én és 20-án. Előfizetési ár; Egész évre ... 12 kor. I Félévre .... 6 kol­Háromnegyed évre 9 „ | Évnegyedre ... 3 ,, Laptulajdonos és felelős szerkesztő; IHÁSZ GYÖRGY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. kerület, Akáczfa utcza 7-ik szám. Kéziratok és előfizetések ide intézendők. Bncsnztató. így múlik el a világ dicső­sége . . . „Forgandóság járma alatt nyögünk!“ Megdőlt az erős Ilion, Babylon helyén kórót lenget a szél. Elröpült az „Arany Sas“ s a „Két Pisztoly “-t hiába keresi mélázva a vándor; nincs a hajdan zajos „Komló“, sőt meghalt a „Nemzet bárója“ is s „Moháczy báczi“ sem eszik többé! De mi sem töltözönk ezután oly jóizün, mint eddig, minden jó­val rakott szármás káposztával, te­pertővel ékes túrós csuszával; mert ezen a világon nemcsak a szere­lemnek, hanem a csárdának is vége szokott lenni. ,.Fogd meg pajtás a vasvesszőt, verd meg véle a temetőt!“ — miért irigyelte el tőlünk a mi régi ta­nyánkat, a hol el-elborult kedélyünk kedvre gyűlt s az osztrák fekete levestől összecsap- zott gyomrunk ki­engedett. Bizony mondom néktek, a kik ma itt gyülekeztek, szomo­rúság üljön a ti szi­vetekbe, gyászt ölt— setek, könnyet hul­lassatok, mert hát romok előtt, a „csár­da“ romjai előtt állótok . . . A ,,Kis Pipa“ bú­csúzik tőletek, elkö­vetkezendő amabba a világba, a hol azok vannak, akik voltak! Összeszorul a mi szivünk és elsötétül a mi lelkünk, ami­kor szétdülni látjuk ezt a meghitt ott­hont s a hiv barát „Isten hozzád“-ot int felénk. Fen- költebbérzésű múltúnk, szebb időnk kedves emlékei tűnnek el vele, hogy életünk kopottabb, napjaink sivárabbak legyenek. Csárda volt csak, kevés disz­szel, de sok jóval tele. Csárda volt csak, de hány nagyobb, tisztább szivet látott azoknál, mint a kiket minden nap lát térdelni az oltár. Csárda volt csak, a hazafiság mégis itt gyújtogatta szövétnekét; a költő itt bontogatta ihletének szárnyait. Csárdának épült, templom lett s most, mint e siralom völgyében minden, ő és mi „por, hamu, semmi leszünk \í( Nem, mégsem , . A „Kis Pipa“ ugyan nem int többé felénk, nem teríti asztalait, nem kinálja a feledés italát; de azért mégis megmarad, él a szivekben, az emlékezetben. Igen, mert ez a csárda a nem­zeti küzdelem egyik vára volt. A nemzeti szellem kifejezője az Ízlés s hogy gyomrunk nem szokott el a magyar Íztől s idegen étekkel nem cseréltünk idegen vért. ebben a ,,Kis Pipá“-nak része van; mert nem oly régen az ország városában csak ezen az egyszerű tanyán sü­töttek, főztek magyarosan a ma­gyarnak. Ez a csárda melengető fészke volt a magyarosodasnak, mert itt egészen magyarnak érez­hette magát a magyar. A nemzet jobbjai ide sereglettek üdülni, szót váltani s az ige sokszor innen repült világgá a búsulók révén. Nagy álmok fényjátékait látták e falak, sok magas elme vívódásá­nak tanúja volt e hajlék s ime most örökre elnémul, hogy ne halljuk fülünkbe zsongani azokat a bus- vidám történeteket, a melyeken úgy el tudtunk mélázni csöndben és a poharak csengése között. A ,,Kis Pipa“ ajtai bezárulnak s vendéget nem lát többé ez a ház, ám mi, a kik vele öre­gedtünk, mindenkor megilletődve andal- gunk majd avatag falai körül s az uno­kákat áhítattal int­jük: „Legyetek hívek az ősi szokásokhoz, mert ezek adják tel­ketek nemzeti bé­lyegét.“ „Kis Pipa“, áldott, kedves tanya, e po­ros valóságból im- hol átlebbensz az emlékezet ragyogá­sába s mi busungva szórjuk rád őszünk, kései virágait. . . . Volt, nincs! Karikás Mihály és neje.

Next

/
Thumbnails
Contents