Vendéglősök Lapja, 1902 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1902-02-05 / 3. szám

3. szám.

Budapest, február 5-én.

XVIII ik évfolyam 1902.

^PINCZEKEli MPJA»

A hazai szállodások, vendéglősök, kávésok, pinczérek és kávéházi segédek érdekeit felkaroló szakközlöny.

,Az első magyar orsz. pinczemesterek és pinczemuakásofc egylete“, a ,,budapesti kávéházi segédek egylete“, a„Szatmár-Németi pinczér-egylet“ a „Székesfejérvári pinczér-egylet“, a „Szombathelvi pinczér betegségéiyző-egylet“, a „Győri pinczér-egylet“, a „Révkomáromi vendéglősök és kávésok ipartársulata“, az „Aradi pinczér-egylet“-nek, a „Szabadkai pinczér-egylet“-nek, az „Aradi vendéglősök és kávésok egyesületéinek, az „Újvidéki szállodások, vendéglősök és kávésok ipartársulatá“-nak. a „Miskolczi pinczér egyletének, a „Kassai vendéglősök, kávésok, korcsmárosok és pinczérek egyletéinek, a “Székesfejérvári vendéglősök kávésok és italmérők ipartársuiatá“-nak, az “Újpesti szállodások, vordéglösök és korcsmárosok ipartársulatá“-nak és a létesítendő országos pinczér-egyesület

budapesti központi mozgalmi bizottságának

iPT- HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Megjelenik havonként kétszer, minden hó 5-én és

Előfizetési ár;

Egész évre ... 12 kor. | Félévre . . . ,

Háromnegyed évre 9 „ | Évnegyedre . . .

Laptutajdonos és felelős szerkesztő:

e „ • IHÁSZ GYÖRGY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

VII. kerület, Akáczfa-utcza 7-dik szám.

Kéziratok és előfizetések ide intézendők.

Óvadék.

A társadalmi visszaságok párosulva az üzleti pangással felette megnehezítették a boldogulást és a megélhetést. A terjedő, szegénység és nyomor az emberbarátok áldozatkészségét erős próbára teszi. A kenyérért való harcz ádáz mérveket ölt magára. A kétes jövőnek előrevetett árnyéka mindenkit a legnagyobb aggodalommal tölt el. Mindenütt hol halkabban, hol j hangosabban hangzik a kérdés, hogy lesz, mint lesz?

A közös veszély közös védelemre j hívja fel az egyeseket, hogy váll vetett munkássággal megmentsék a még megmenthetők

Erre az egyetértésre, erre a bajtársi hűségre és áldozatkészségre égető szüksége van a mi zsenge egyletünknek. A kezdet nehézségeivel küzd. Semmiből, kell teremtenie mindent, hogy a társadalom nagy családjában méltón helyet foglalhasson.

Ez a nagyszerű eszme foglalkoztat és lelkesít most mindeneket a legutolsó borfiut is mámorba ringat az a gondolat, hogy az újonnan teremtett társadalmunk konszolidált viszonyai közt oly állást fog magának kiküzdeni, hogy ha nem is fővezető, de legalább tekintélyes szerepet fog vinni a közjóiét érdekében.

Csakhogy ehhez kevés a szakképzettség, ügyesség, modor, műveltség és egyéb kiváló személyes tulajdonságok, melyek az ipar és társadalom más ágaiban oly felette nagy becsben állanak s az illetőnek nem csak exisz- ! tencziát, de fényes karriért is bizto- I sitanak, mi nálunk egy — hajitó fát [ sem érnek. Szegény embert az ág is huzja mindenütt, mi nálunk meg agyonüti.

Szegény embernek mindenütt van kilátása és reménye, hogy haladni log, minálunk csak úgy halad, ha a czipő- je talpát emelgeti illetve talpal.

Nálunk nem azt kérdik, milyen | f vagy erkölcsileg és szakékpzettségileg?

Nálunk ez az elv uralkodik: „pénz beszél, kutya ugat“! Nálunk az az első kérdés, van-e és mennyi az óvadékja? Ha nincs, akkor szóba sem állnak vele, ha kevés van, akkor elutasítják.

Ily körülmények közt aztán, hogy törekedjék az ember, különösen ha családos ?

Ez az eljárás mennyiben nemes, erkölcsös vagy helyes, annak elbírálásába nem bocsátkozhatunk, csak azt jegyezük meg, hogy ezen tarthatatlan helyzeten még áldozatok árán • is változtatni kell.

Világ életében csak azért ne haladhasson valaki, mert szorult anyagi helyzetben született, nevelkedett és tengeti életét, ez talán meggondolandó dolog. Olyan kérdés, amellyel foglalkozni mindenkinek erkölcsi kötelessége önmaga és kartársai iránt.

E kérdés szerencsés megoldása egyleti és egyéni életünkben forduló pontot fog képezni.

Tömörüljünk és áldozzunk ?

Korainak s talán időszerűtlennek fog feltűnni az az ajánlat, hogy az óvadékkal szemben állást foglaljunk s ha nincs kilátás arra, hogy az óvadék eltörültessék, akkor bizonyos fokú önmegadóztatás árán teremtsünk olyan alapot, amely a szükséges óvadékköl- csönöket lehetővé tenné !

A lelkesedés jelen korában, midőn csupa jóakarat, csupa irgalom az egész kar a felletti örömében, hogy egy nagy, az egész országot behálózó erkölcsi testületté lett, nagyon visszatetsző

a gőgös, önhitt, hogy ne mondjuk lelketlen akczió, amelyet egy pár fő- pinczér megindított az óvadék kölcsön ellen.

Egy Berele Hay szájába való, még onnan is undorító az olyan nyilatkozat, akinek nincsen óvadékja, legyen ételhordó és ne szégyelje a munkát.

Hát a főpinczérség és munkaszégyen egy? Nem is tudtuk, hogy a főpinczér emanczipálva van a munka alól, különösen akkor, mikor maga a főnök nem resteli a személyzetet kisegíteni s egyik másik vendég körül szolgálatkészen forgolódik.

Hátha esetleg a vendégsereg értesülvén az ilyen magatartásról és felfogásról az ilyen főpinczéreket felmenti azon terhes munka alól, hogy a borravalókat betenyereljék táskájukba? Talán ez volna a legjobb felvilágosítás és kitanitás.

Mert az ő törekvésük nem egyéb mint rabszolgatartás. Ők a pinczérben nem szaktársat, de még embert sem néznek, hanem egy olcsó áron kibérelt gépet, amellyel tehetnek, ami nekik tetszik, üldözhetik, bántalmazhatják megszégyeníthetik titkon, és a nagy nyilvánosság előtt. Az ő czéljuk abban központosul, hogy dominálván a helyzetet, a személyzetet nemcsak köteles függésben tartsák, hanem élete és halála felett rendelkezzenek idők folytán odáig fejleszték hatalmukat, hogy a személyzettel úgy bánjanak, mint azoknak a bizonyos s rendőri felügyelet álló házaknak tulajdonosai bánnak azokkal a szerencsétlenekkel, akiket sikerült magukhoz csábitaniok, hogy testükből vagyonosadj anak.

Ezt elképzelni is borzasztó dolog! S nem hisszük, hogy ezen túl akad, csak egy magyar főpinczér, aki a kartársi