Vendéglősök Lapja, 1902 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1902-08-20 / 16. szám
1902 augusztus 20. Vendéglősök Lapja 3. meg bennünket. Sajnos, hogy sokan még erre a legelemibb kioktatásra is rászorulnak. Remélhetőleg a Bartha Miklós hatalmas szava nem lesz pusztában kiáltó szó és vendéglőseink is szivükre veszik az idegen termékek ellen hangzó bölcs intelmet. Alábbiakban kivonatosan közöljük a feltűnést keltő czikket: Nem Sidney-ben, hanem Fiumében történt — nem is ötven év előtt, hanem a múlt héten, hogy egy jó ismerősöm a vendéglőben magyar származású sört kért. Nem adtak, mert nem tartják a magyar gyártmányt. Osztrák sör volt; bajor is volt Magyar nem volt. Ekkor az utas magyar pezsgőt kért. Ajánlatokat osztrák Schaumweint, olasz koty- valékot, franczia pezsgőt; de magyar készítményt nem adtak, mert nem volt. Minek üzzem-füzzem tovább ? Magyar származású savanyuvizet is kért az utas. Azt sem kapott. Kínálták krondoríival, gies- hüblivel, bilinivel — de magyar savanyuvizet adni nem tudtak. A türelmes vendég még tett egy utolsó kísérletet és megkérdezte, milyen gyümölcs kapható? — Ba- raczk — volt a válasz. — Honnan hozzák a baraczkot? — Görtzből. — Nincs-e véletlenül magyar származású baraczk ? — Nincs. Az utas más vendéglőbe ballagott és ismétlődött a leirt jelenet. A harmadik vendéglőben sem volt másképpen. De ha mindenik magyar utas a faképnél hagyná azt az éttermet Fiúméban, ahol hazai savanyuviz, hazai sör, hazai pezsgő, hazai gyümölcs helyett idegent és csakis idegent árulnak: akkor egy hét leforgása múlva falragaszon hirdetnék a vendéglők, hogy uj beszerzési forrásaik következtében hazai italok elárusitására fektetik a fősulyt. Ám kicsoda teszi meg azt az áldozatot, hogy fölkeljen arról a székről, ahová már leült és elmenjeu a legközelebbi osteriába rizottóra ? Pedig ezzel az álozattal rövid idő alatt egy nagy fogyasztási területet ragadnánk magunkhoz. Ennek erkölcsi haszna is volna, mert Fiume meglátná, amit eddig még nem látott: a magyar társadalom akaraterejét .... Csak becsületérzésre van itt szükség. A becsületnek az a természetes és egyszerű fajtája ez, hogy hívek legyünk azon országhoz, amelynek kötelékébe tartozunk. Tehát: hogy ne károsítsuk meg hazánkat! Lehet-e ennél kisebb mértéket állítani a hazafiság próbájára? Van-e, aki ezt a parancsot el nem fogadná ? Pedig hát jelentékeny részben ezen fordul meg hazánk gazdasági sorsa. Mert meg nem károsítani a hazát: annyit jelent, hogy csak annyi pénzt adjunk a külföldnek, amennyit muszáj . . . . . . Azonban élére sem kell állítani a kötelességet, mert akkor ingatag lesz és eldől. ^Maradjunk a nyárspolgárias közép- utón. Es mondjuk ki így a törvényt: ne vásároljunk a külföldtől olyan árukat, amelyek jó minőségben készíttetnek itthon is. Aki pedig vásárol: miután ezzel károsítja a hazát: könnyen veszi a becsületet, mert megszegi kötelességét . . . De valamikor és valamely pontnál el kell kezdeni, a magyar ipartermékek pártolását, mert különben úgy elszegényedünk, hogy magunk fogunk esengeni a szolgaság járma után. Mikor kezdjük? Most mindjárt. Mert minden óra veszedelmet rejt, ha késlekedünk. Hol kezdjük ? Ott, ahol legköny- nyebben boldogulunk. Kezdjük a tápszereknél. Itt is csak azoknál, amelyek nálunk termeltetnek. Itt már csak nem ütközünk nehézségekbe. Megelégedhetnénk egyelőre azzal, hogy idegen : sört, savanyuvizet, tejterméket, bort, gyümölcsöt, főzelék-félét s likőröket ne fogyaszszunk. Sok milliót mentenénk meg ezzel a könnyen véghezvihető elhatározással. Nem kell ide se egylet, se szervezkedés, se konspiráczió. Tegyük ezt a kérdést házi törvényünkké. Indítványomat fogadja el az olvasó. Aztán nyerjen meg az ügynek mindenik még négy embert, akik szintén igyekszenek külön-külön négyet-négyet megnyerni. Nem nagy dolog ugy-e? De ha meglesz : két hét múlva négyszázezer ember fogja bojkottálni a pilzeni sört, a gisshübli vizet, a tescheni vajat, a vöslaui bort, a tyroli gyümölcsöt, a karinthiai káposztát és a troppaui kotyvalékot. Mi kell ahhoz, hogy legalább ezen a téren megmentsük a milliókat? Semmi egyéb, mint az, hogy szándékosan ne károsítsuk meg hazánkat. Tehát nem kell egyéb, mint megtartani a kötelesség abéczéjét. Bartha Miklós. Felhívás. Kartársak ! A magyar nemzet szeptember 19-én ünnepeli a magyar haza legdicsőbb fiának, ujjáteremtése legnagyobb apostolának: Kossuth Lajos-nak 100-dik születésnapját. E nagy nap méltó megünneplése a nemzeti kegyelet magasztos feladata, s a nemzeti becsület kérdése. Ünnepet ül az egész ország e történelmi jelentőségű napon. Fényes ünnepre készül Budapest székes főváros polgársága is, hogy méltóan a nagy névhez, méltóan egy ország fővárosához, mint az ünneplő szivének hálás és kegyeletes inegdobbanása nyilvánuljon és emelkedjék ki az egész ország ünnepségének sorozatából. Érzésben amilyen magasztosnak, arányaiban olyan hatalmasan, a legszélesebb keretben kidomboro- dónak kell lenni az ünnepnek. Hazafias Kartársak! A Magyar Országos Pin- czér-Egyesület lelkesedássel fogadta sz Orsz. Kossuth ünnep rendező nagybizottság meghívását és bejelentette, hogy tagjaival, zászló alatt, részt vesz az ünnepi körmenetben és fényesen kivilágítja helyiségeit, továbbá díszes, nagy koszorút helyez Kossuth Lajos sirjára, és a rendezés költségeire valamint a szobor-alap javára a kartársak között országos gyűjtést rendez. Hazafias tisztelettel és bizalommal fordulunk tehát igen titztelt kartársainkhoz, s kérjük, hogy a szeptember 19-én délután 3 óuakor kezdődő ünnepi menetben résztvenni és saját hatáskörükben gyűjtést indítani szíveskedjenek. Vonuljunk fel tehát minél számosabban és adakozzunk tehetségünk szerint, hogy hazafiságunkhoz, szakmánkhoz méltóan megünnepelkessük a nagy napot. Hazafiui üdvözlettel és kartási tisztelettel Magyar Országos Pinczér-Egyesület igazgatósága, Budapesten. Littmann József. (Mai képünkhöz.) A budapesti „London“-szálloda éttermi főpinezérének Littmann Józsefnek arczképét mutatjuk be jelen számunkkal t. olvasóinknak. Alindjárt ki is jelentjük, hogy ezt nem a hiúság egyőzésére cselekesszük, hanem azért, hogy jelesebb társaink életének, működésének megismertetésével, érdemeik méltatásával az ifjabb nemzedéket a jó példák követésére buzdítsuk. Littmann József született 1869-ben Ha- nusfalván (Szepes m.) Iskoláit Késmárkon jó sikerrel bevégezvén, a pinezéri pályára lépett, melyen ma is derekasan megállja helyét. Alkalmazva volt a régi Ment-féle étteremben, Weingrubernél, Braunnál, a „Rémi“ és „Nemzeti“ szállodákban, majd a „London“ szállóban, a „Páris“ szállodában, időközben Uj-Tátrafüreden ténykedett, mig ismét visszakerült Dokkor Ferencz előkelő éttermébe. Itt megemlítjük, hogy Dokkor ur legközelebb az egész szállodai és kávéházi üzletet átveszi, s hiszszük, hogy nagy előnyére fog szolgálni Littmann m egbizhatósága. Littmann József az orsz. nyugdíj- egyesület választmányi tagja, az országos pinezér-egyesület igazgatósági, az óvadéktársaságnak választmányi tagja ; a budapesti pinczér-egylet szakosztályának pedig alelnöke. Tevékeny részt vesz tehát szakintézményeink felvirágoztatása körül is. Képzettsége, előzékenysége, jellemessége és jó magyarsága által úgy főnökének, a köztiszteletben álló Dökker Ferencznek, mint előkelő vendégközönségének jóakaratát és rokonszenvét kiérdemelte s azt teljes mértékben bírja is. Adjon az Isten sok ilyen buzgó és lelkes férfiút osztályunknak ! CSARNOK. Az étkezésmódok történetéből. — Irta: Hanusz István. — (Vége.) Noha a tahiti szigetek lakói annyira társaságkedvelö nép, hogy a miatt hazájok a „Társaság szigetcsoport“ nevet kapta, mégis egyedül szoktak étkezni. Cook kapitány, ki 1778-ban járt náluk, azt mondja felölük, hegy még a fi- és nővéreknek is külön ételes kosarok volt és midőn enni akartak, a szabadba mentek, ott egymástól több méternyire telepedtek le, arezukat mind külön tájék felé irányozták és szótlanul í ettek. Mikor pedig megkérdezte őket Cook, miért cselekszenek igy, azt felelték, hogy ez az egyedül helyes, de okát adni nem tudták. Erre nézve J. Lubbock magyarázatul azzal hozakodik elő, hogy nekünk a végből esik jól a társas együttétkezés, mert különböző és szerteágazó foglalkozásainkból ez terel bennünket együvé, ők ellenben, mivel szükségleteik mondhatni munka nélkül kielégíthetők, napestig együtt szoktak lenni, valóságos áldás volt tehát rájuk nézve, hogy illemsértés nélkül külön vonulhattak némi magánosságot élvezni; mert ez is szellemi szükséglet az embernél. Mivel pedig az étkezésnek nálok megállapított ideje, órája nem volt, csak ételes kosarát vette magához az, ki egyedül óhajtott lenni, és biztos volt benne, hogy senki addig nem háborgatja. A magyarnak is megvannak saját kedveltebb eledelei. Nem hiányzik palócz-lako- dalomban a 7-féle leves, a sok drága sütemény : a tök és kolompár. A síksági magyarnak kedvesebb a pörkölthus, laska, tarhonya ; fűszerei a paprika, tárkony (Artemisia dra- cuneulus) és a fokhagyma, melynek magyar vanília neve is van. A töltött káposzta úgy látszik török szerzet, mert amellett, hogy rizs képezi lényeges alkotó részét, mely török nemzeti eledel, még annak szárma neve is valódi tőről metszett tőrök név, a szármák (tölteni) török igéből származik. Pestmegye felső részén azonban „takart“ a töltött káposzta neve. Sőt Apafi Mihály erdélyi fejedelem nejének, Bornemissza Annának szakácskönyve, melyet 1680. körül állíttatott össze Íródeákjával, a töltött káposztáról, mint a magyar eledelről nem emlékszik meg, noha benne a közönséges káposzta igen sűrőn szerepel. Arany János tolla festi igazán a magyar család étkezését „Családi kör“ czimü remek költeményben. A thea, kávé, csokoládé és a külföldi konyha egyéb czik- keire nézve azt mondja Apor Péter múlt századi erdélyi iró a maga Cato Censorius- szerü szigorúságával, hogy ezek mind csak paszomántos gyomorba valók. A múlt században Károlyi Sándor grófnak szokása volt, hogy Pozsonyból vagy Bécsből a böjti napokra tőkehalat, csigát, beringet, czitromot,
