Vendéglősök Lapja, 1899 (15. évfolyam, 2-24. szám)
1899-01-20 / 2. szám
2 Vendéglősök Lapja 1899. január 20. vigécze, teljhatalmú meghízottja, bizalmi févfia és élet vagy halál ura. Szép, nagyon szép, ha az igazgatóság a nyugdíjintézet felvirágoztatására valahára egy erélyesebb akcziót kezd, de attól félünk, bogy Tóth megbizása fiaskóval fog végződni s akkor ki űzeti meg a kárba veszett kiadásokat?! Különben nem tudom, miként térül majd meg Tóthnak a kiadása, úti átalányai és üzleti kára. Azt sem tudom, hogy miféle alapból nyer majd fedezést ez a „szervezési költség“? Nem attól félek, hogy Tóth Endre visszaél az adott jogával és határtalan követeléssel fog előállni, hanem attól, hogy — az igazgatóság ülteti fel Tóthot! De reméljük, Gundel ur tárczája addig nem fog csődöt mondani. Daróczi G. Néhány szó az „Újkor“ hoz. Tisztelt laptárs ! Ön január 10-iki számában szólott rólunk és itt-ott hozzánk is. Ön akkor következetleneknek nevezett bennünket, támadott minket és támadásaiba itt ott személyünket is belevonta. Nagyon fájt nekünk ez a támadás, nagyon fájt az „Ujkor“-tól. Mert az „Újkor“ osztályosunk nekünk, a mi husiinkból és vérünkből való lap, akit ép úgy mint minket, nem támogatott soha senki, csak az igaz, önzetlen, kitartó és becsületes munka tartotta és tartja fönn, Az „Újkor“ soha, hasonlólag mint mi, alacsony érdeket nem szolgált, bérencz cselédje senkinek nem volt, nem az érdek, a nemes lelkesedés vezette szolgálni az árva szakügynek. Azért, bár az „Újkor“ keserűségében tőlünk a mi kitartó munkánk szerény jutalmát, az elismerést is megvonja, mi nem habozunk elzárkózni azon igazságtól, hogy az „Újkor“ komoly lap, mint maga is mondja s azért fáj Öntől becsületes komoly laptárs az a támadás, amiben érdemetlenlil bennünket részesített. Nem akarunk Önnel harezot vívni, mert minek rohanjanak egymásra a nemes küzdés bajnokai, mikor az ellenség előttük áll és akadálytalanul, röhögve hódit, foglalja el a teret, akárcsak a szemtelen veréb, mikor a fecskefészekbe kényelmesen elhelyezkedik. Legjobban az fáj, hogy Ön félre értett bennünket. Mi nem támadtuk Önt, mi nem támadtuk Minden Tamás barátunkat az ő személyében, csak a kritika bonczkésével bonczol- gattuk az ő irodalmi kísérleteit. Mondtunk jót is róla, ahol az igazság úgy kívánta, kemények is voltunk, mert minket is az jellemez, ami Önöket: az igazság. A kritika olyan fegyver, amely nem tűri meg a személyeskedést. Minő fura eset lenne, ha hazánk művészei, festői és irói hírlapi nyilatkozatokban gyaláznák személyükben azokat a kritikusokat, akik Mun- kácsyról véletlenül megmerték írni, hogy képe paczni, lovai ki vannak tömve; Arányi, az operaénekes rekedt, gesztusai túlzottak, tartása elbízakodott, alakítása rossz; Jókai regénye tökéletlen, erkölcsi motívumokat nélkülöz, költői igazságok hiányoznak benne stb. stb. Kritikánkra olyan választ annál ke- vésbbé sem érdemeltünk, mert Minden Tamásban eleve tiszteltük az igyekezetei, a hazafias szolgálatot s csak azt akartuk elérni, hogy naptáraiban jövőre hiányozzék mindaz, ami rósz, s legyen meg, a mi most hiányzik: a jó*. Minden Tamás nagyon tévedett, midőn a czikkben kétségbe vonta kritikai képességeit annak, aki verséről kritikát irt. Minden Tamás tévedett, mert azt a kritikát olyan kiváló poéta irta, akinek dalműveit évek óta éneklik szinpadokon s három operetteje, közülük egy pályázaton 40 közül, — kiváló dicséretet nyert s így hivatott tényező akár egy Arany és egy Vörösmarty fölött is kritikát gyakorolni, Mi nem keressük, kicsoda Dukesz Vilmos, de mert a polémiára teret kellett neki nyitnunk, s mert a sárba nem hagyhatjuk, ezt a szerkesztői tisztesség tiltja, kénytelenek vagyunk az ő újabb nyilatkozatának is helyet adni, annál inkább is, mert nagyon kemény feleletet kapott, amely az ő magánbecsületét is mélyen érinti. Ám polemizáljanak Önök, de barátilag kérjük, hagyjuk a piacznak a személyes támadásokat, gyakoroljunk tisztességes kritikát egymásról, de legyünk békén, szeressük egymást, annál jobban, mert úgy is egymásra vagyunk utalva, Hazafias üdvözlettel a szerkesztőség. Válasz som urnák. A kis Solti urnák van egy újságja, most jelent meg. Megjelenése alkalmából érdeme szerint méltattuk a kis fiskális ur szubven- czióra vágyó élczlapocskáját. Kötelességünkké tette a közönség ezt a megemlékezést, hogy tudja meg, mi véleménye legyen róla. Kényszeredve irtunk róla, sőt szégyeljük, hogy a szerkesztő úrral még egyszer és utoljára foglalkoznunk kell. De írnunk kell róla, hogy egy kis lecz- két adhassunk neki az ildomosságból, a melyet nem elég, hogy nagy mérvben nélkülöz a helyett, hogy hallgatagon takargatná, még piaczra is hurczolja a naiv kis szerkesztő. A múltkor ugyanis, midőn lapjáról irtunk, nem sértettük az ő becses személyét és az ő magán becsületét. Mert kvalifikál- hatlan piszkos dolognak tartjuk valakit a becsületében támadni meg. A szerkesztői polémiában is van bizonyos határvonala a tisztességnek, amelyet müveit inteligens ember túl nem lép, még akkor sem, ha csak újdonsült süldő szerkesztő is. Hiába a vért megtagadni nem lehet, gavallér embernek születni kell; egy ostoba, hepciáskodó fráter szerezhet diplomát ötöt is, a paragrafusokat a bugaczi kanász fejébe is bele lehet idővel verni, de az elegáncziát, műveltséget, a rutint, a szellemi nívót tanulni nem lehet. A kis Solti ur az ő kedélyes élclapocs- kájában képtelen volt czáfolásába bocsájt- kozni mindazoknak, amit róla elmondottunk. Oly minden oldaláról megvilágítottuk az ő élczlapocskájának tulajdonképpeni hivatását, hogy védekezni sem -volt képes. E helyett Solti ur túllépve a higgadt polémia határvonalát, tehetetlen dühében, élclapocskájának egyik zugában, szerkesztői üzenetekben áll neki piszkolni szerkesztőnket, aki már régen szerepvivő tekintélyes ember volt a közéletben, mikor a kis Sol- tika még hátulgombolós nadrágban járt. Solti urnák még nagyon-nagyon soká i kell Aesop békájaként erőlködni, mig eljön az az időpont, hogy önmagával elhitetheti, hogy áll azon a magaslaton, a melyen szerkesztőnk már régen teljesiti becsületes hivatását. Ihász Györgyöt mindenki ismeri, tehát nagyon hiábavaló a som ur köpködése. Teljes életében szeplőtelen becsület jellemezte s hogy a közönség köztisztelete iránta mindjobban csak fokozódott, azt igazolja lapunk ama XV. évfolyama, a melyet az érdeknélküli meleg pártfogás engedett Isten segítségével immár tizenöt évessé lenni. De a kis Solti ur azért köpköd. A kis j Solti ur az ő élczlapjában megengedi magának azt a rósz élezet is, hogy méltóságról beszél. Holott kétségbe vonjuk, van-e fogalma egyáltalán a méltóságról annak, aki a tisztes polémiát méltóságán alulinak tartja, hanem a piaczi személyeskedést, a becsmérlést, szerkesztőnk becsületének megrágalma- zását sokkal méltóságosabb eszköznek tartja vádjaink visszautasítására. A kis Solti úgy nyilatkozik szerkesztőnkről, hogy az erkölcsi halott. Nos ezen a réven legalább alkalma lesz a kis Soltinak, a kitűnő jogásznak megtanulni, hogy mit tartalmaznak a büntető paragrafusok egy némely pontjai azokra nézve, akik másokat nyomtatvány utján becsmérelnek és rágalmaznak. A gyanútlan soiti-ka ugylátszik nem ismeri a törvények idevágó rendelkezéseit, mert nem hihetjük el, hogy mindenáron sajtópöröket akar fejére provokálni. A kis soiti-káról kétségbe vonjuk azt is, hogy tudja mi és ki lehet erkölcsi halottá. Hát megmagyarázzuk neki, ki az erkölcsi halott: Erkölcsi halott az, aki rágalmaival önmagát diskvaliükálja. Erkölcsi
